Beleolvasó
4. fejezet
A következő nap ismét belenézhetek azokba a kifürkészhetetlen, szürke szemekbe, mivelhogy reggel újra Orlando fogad.
– Zavarna, ha az egyik sarokban festenék, amíg dolgozol? – kérdezi, miután beenged.
Tekintetemmel, egyből a konyhát pásztázom, de nem látom Juliant.
– Ne viccelj már, ez a te otthonod! – felelem, és együtt megyünk a műterembe.
Orlando előkap egy üres festővásznat, és az állványra helyezi. Én is felveszem a köpenyemet, közben fél szemmel azt figyelem, mit csinál. Gyanítom, hogy azért van itt, mert beszélni szeretne velem, úgyhogy várom, mikor fog megszólalni. De mivel ez nem történik meg, felveszem a maszkot és a kesztyűt, aztán munkához látok. Ő még mindig a festékeit válogatja.
– Mindent elmondott? – kérdezi mégis nagyjából tízpercnyi kínos csend után.
– Azt hiszem, igen. – Felé fordulok, de ő továbbra sem néz rám. Most épp az ecseteit rendezgeti méret szerint.
– Ne értsd félre, nincs semmi bajom veled, csak Julian eléggé nyilvánvalóan megkergül a közeledben. Nem akarom, hogy szenvedjen, bár valószínűleg ez elkerülhetetlen lesz.
– Nem tudom, mit tehetnék – sóhajtom. Lejjebb húzom a maszkot az állam alá.
– Semmit. Mondhatnám, hogy ne legyél vele barátságos, de nem sokat segítene. – Végre a szemembe néz. – Máris összezavartad.
– Ezt, hogy érted? – Rosszat sejtve vonom össze a szemöldököm.
– Említette a szaporodási ösztönünket is? – kérdezi, aztán a meglepett arcomat látva felnevet. – Gondoltam, hogy nem. Holnaptól három napig maradj otthon. Julian ciklusa kissé felborult.
– Miféle ciklus? – A szám kiszárad, és nyelek egyet. Nehéz állnom Orlando tekintetét, mert olyan, mintha a vesémbe látna.
– Minden hónapban van három nap, amikor párosodnunk kell, különben megbetegszünk. Juliannek egy hét múlva lett volna, de már érzi a tüneteket.
Elhűlve meredek rá. Akkor ezért nincs itt?
– Mik a tünetek? – teszem fel a kérdést, mert habár magáról az ösztönről már hallottam, de semmi egyebet nem tudok.
Orlando kiválaszt egy ecsetet, és végighúzza az ujját a sörtén.
– Az influenzához hasonló. Fájnak az ízületeink, magas a testhőmérsékletünk, plusz rendkívül ingerültek vagyunk. Egy nőstény viszont lecsillapíthat.
Megdöbbenek a testi reakciómon. Már a gondolatától is benedvesedek, hogy a testemmel lecsillapíthatnék egy olyan szexi hímet, mint Julian.
– Ez most úgy hangzik, mintha megbetegítettem volna – mondom, miután végre megtalálom a hangomat. – Hol van most?
Orlando elmosolyodik. Nem olyan szívmelengető módon, ahogy Julian szokott, de azt hiszem, kedvesnek nevezhetem ezt a mosolyt.
– A könyvtárban olvas. Nincs baja, de a biztonság kedvéért elkerül téged.
– Akkor esetleg beszélhetnék vele? – vetem fel, habár fogalmam sincs, mit mondhatnék Juliannek, de látni szeretném.
– Elég nagy vakmerőség egy kanos Leszármazott közelébe menni.
Ebben a pillanatban nem tudom eldönteni, hogy Orlando viccel, vagy tényleg komolyan gondolja.
– Azt mondtad, nincs semmi baja.
– Oké, beszélj vele. Max sikíts, ha már nincs ruha rajtad – vonja meg a vállát, és elindul. Még épp elkapom a mosolyát.
Ez a pasi szándékosan hozza rám a frászt.
A könyvtár teljesen ellenkező irányban van, a nappaliból nyílik. Lassan kezdem magam kiismerni itt, de a kastély nagy részét még mindig nem láttam. Például Orlando lakrészét sem tudom, merre van.
– Komolyan mondtam azt a sikítást – figyelmeztet, mielőtt kinyitná az ajtót, és ezzel sikeresen halálra rémít.
Már nem akarok visszakozni, úgyhogy belépek, ő pedig diszkréten becsukja maga után az ajtót.
Ha nem lennék ennyire ideges, biztosan lenyűgözne a könyvtár, hiszen megszámlálhatatlan könyv vesz körül legalább öt méter magasan. Ellenben most nem tudok erre figyelni. Julian egy kanapén eldőlve olvas, de amint meglát, meglepetten emelkedik ülő helyzetbe, és leteszi az olvasmányát a kezéből.
– Hát te? – néz rám értetlenül.
– Megkértem Orlandót, hogy hadd beszéljek veled – dadogom egyik lábamról a másikra állva.
– Ezek szerint elmondta. – Julian feláll. – Nem kell tartanod tőlem.
– Ha így lenne, akkor nem jöttem volna ide. Csak szerettelek volna látni.
Halvány mosoly fut át az arcán, majd int, hogy üljek le. A fotelt választom, ő pedig visszaül a kanapéra, tisztes távolságra tőlem. Így elsőre semmit sem látok rajta. Talán csak picit feszültebbnek tűnik, és mintha szaporábban venné a levegőt.
– Megkért, hogy holnaptól ne gyere? – emeli rám a tekintetét újra.
– Igen. Nagyvonalakban elmesélte ezt az ösztönt meg a tüneteket.
Julian hosszan néz rám. Ezek a szemek most is elvarázsolnak, bármeddig tudnám csodálni őket.
– Sejtem, mi jár a fejedben, Lena, de nem szoktunk nőket erőszakolni.
Egyáltalán nem gondoltam ilyesmire, de megtartom ebben a hitében.
– Akkor miért nem akarjátok, hogy jöjjek?
– Pont azért – feleli. – Nem tudom, mi történne, ha nem lennénk ide bezárva – vonja meg a vállát, és ez a mozdulat beletörődésről árulkodik. – Olyankor teljesen más emberekké válunk, és amíg nincs meg az aktus, addig az ösztöneink veszik át az irányítást felettünk. Szinte képtelenség logikusan gondolkozni közben. De mivel itt vagyunk – mutat körbe –, pontosan tudjuk szabályozni. Azokon a napokon senki sem teheti be a lábát ide. Legalábbis senki olyan.
Másfelé nézek. Nem tudom, miért, de nem jó ezt hallani.
Ezek szerint mégis csak veszélyesek, azonban a bezártság miatt korlátok között tudják tartani az ösztöneiket.
– Holnap olyan nők jönnek ide? – bukik ki belőlem a kérdés, Julian azonban halkan felnevet.
– Nem. Nehezen, de egyedül is át tudom vészelni. Nem kell aggódnod, és ne gondold, hogy ez a te hibád. Mi egyszerűen így működünk.
Már ekkor tudom, hogy Irisnek nem mesélhetem el ezeket, mert nem engedné, hogy betegyem a lábam a birtokra. Képes lenne egy székhez kötözni, hogy megvédje a nem létező ártatlanságomat.
– Jól van – simítok végig tétován a combomon, és akkor elkapom Julian éhes pillantását. Már világos, Orlando miről beszélt. Felállok. – Akkor én megyek vissza dolgozni, és… Nem tudom, mit mondjak. Vigyázz magadra!
Ő is felemelkedik. Néhány hosszú másodpercre elveszünk egymás tekintetében. Julian szemei sokkal beszédesebbek, mint a barátjáé. A gyönyörű íriszekben ott táncol a vágy, és erős késztetést érzek arra, hogy tényleg én legyek az, aki lecsillapítja a benne tomboló hormonokat.
– Nem lesz semmi bajom – ismétli.
Biccentek, aztán megfordulok, és kilépek az ajtón. Egy pillanatra a falnak dőlve zihálok, és amikor kinyitom a szemem, Orlandót pillantom meg. A nappaliban ül és engem figyel. Végig itt maradt, hogy vigyázzon rám. Már nincs is semmilyen ellenérzésem vele kapcsolatban.
Nem kérdez, némán jön vissza velem a műterembe. Az én fejemben viszont csak úgy zakatolnak a megválaszolatlan kérdések.
– Mi történik, ha nincs senki? – nézek fel rá, amint beérünk.
Orlando először a homlokát ráncolja, majd leesik neki, mire gondolok.
– Hát… – Elvigyorodik. – A kézimunka is hasznos, de nem olyan hatékony. Nem csillapít le úgy, mint egy aktus. Nincs meg a tudat, hogy valakit megtermékenyítettünk.
Az arcom lángol, ez nem kérdés.
– És tényleg? – nyílik nagyra a szemem.
– Nem, dehogy – rázza a fejét nevetve. – Óvszert használunk, az agyat be lehet csapni.
Két tenyeremmel megdörzsölöm az arcomat, mintha el tudnám tüntetni róla a pírt.
– Kérdezhetek még?
– Meg tudnám akadályozni? – mosolyog szemtelenül, de figyelmen kívül hagyom.
– Ti… – Nem igazán tudom, hogy kérdezzek rá, mit csinál olyankor két kanos hímegyed.
– Nyúltunk-e már egymáshoz? – vonja fel Orlando a szemöldökét. Nem éppen ezt akartam kérdezni, de biccentek, ő pedig megköszörüli a torkát. – Próbálkoztunk, de közöttünk ez nem működik. Mindketten dominánsak vagyunk, egyikünk sem fekszik alá a másiknak, habár én a fiúkat szeretem, de kizárólag aktív vagyok.
– Tényleg? – Az állam leesik, mert ez az információ rendkívül meglep.
Orlando kezébe veszi a palettát, és kinyom rá egy adag kék festéket.
– Valószínűleg senki sem gondolná rólam. Igaz, azokon a napokon mindegy, hogy férfi vagy nő… Puszta fajfenntartás. Kőkemény baszás, ha úgy tetszik.
Elhűlök a nyers szavak hallatán, de hazudnék, ha azt állítanám, nem hoz izgalomba. Nem kérdezek rá, mert egyértelmű, hogy ezek szerint Juliannek is mindegy, hogy olyankor kivel… Ezt még nehezebben tudom elképzelni. Julian egy férfival? Annyira alfahím, bár Orlando is.
– Tudom, mi jár a fejedben – szólal meg újra. – Julian nem szokott férfiakkal lenni. Egyedül csak én érhettem még hozzá.
– Azt hiszem, ennyi információ bővel elég volt mára – fordulok el zavartan.
Hallom, hogy kuncog mögöttem. Eszembe jut, hogy Julian azt mondta, Orlando eljár néha. Biztosan fiúkkal ismerkedik, bár nyilvánvalóan vannak férfi prostituáltak is, de azokon a napokon csak a fajfenntartás a lényeg, semmi köze a normális együttléthez. Orlandónak szüksége van az érzelmeken alapuló érintkezésre is. És Juliannek? Ő nem mehet innen sehová, és egyikük sem kötődhet… Borzasztóan nehéz lehet nekik.
Nagyot sóhajtok. Muszáj hozzákezdenem a munkához, ám a fejem még mindig zsong a kusza gondolatoktól. Erős empátiát érzek irántuk, de belátom, hogy így tényleg nem élhetnének az emberek között. Bár valószínűleg gyógyszeresen, vagy máshogyan lehetett volna szabályozni ezt az egészet, azonban úgy sejtem, senki sem akart pénzt áldozni erre. A Leszármazottak beletörődtek a sorsukba. Eleve ebben a kitaszítottságban nőttek fel, és hiába vagyonosak, kevesen vannak. Esélytelenül szállnának harcba a jogaikért.
– Te miért nem szagolgatsz? – ötlik fel bennem a kérdés.
Orlando derűsen fordul felém. A vásznán egy viharos ég képe kezd kibontakozni.
– Mondtam, hogy a fiúkat szeretem. Nem érzek késztetést arra, hogy megszaglásszak egy nőstényt. Kivéve persze azokon a napokon – teszi hozzá. – De ne vedd sértésnek.
Megrázom a fejem.
– És azt is megérzitek, ha egy nő épp termékeny?
– Meg, de az nem indítja be nálunk a folyamatot. Csupán kicsivel többet áll a farkunk, de tudjuk szabályozni.
– Jesszusom, milyen szókimondó vagy! – forgatom meg a szemem.
– Te kérdezel túl sokat – vigyorog már megint.
Orlando veszett jóképű, és el tudom képzelni, hogy pillanatok alatt leveszi a fiatal srácokat a lábáról. De azokon a napokon még a nőket is… Villámgyorsan fut át a fejemen, hogy hányadik napnál járok, és megnyugszok, mert elvileg még nincs peteérésem.
– Nos – veszek egy mély levegőt –, azt hiszem, mindenre kielégítő választ kaptam.
– Örülök, mert másképpen nem tudnálak kielégíteni – kacsint, és visszafordul a képhez.
Mosolyogva folytatom a munkát. Eldöntöm, hogy mégis csak kedvelem Orlandót. Nem olyan úriember, mint Julian, de a napnál is világosabb, miért barátok. Viszont az is egyértelmű, hogy mindketten szenvednek a magánytól.
