Vexor Overlord Volcano

a titokzatos calrosi

Első fejezet:
Viszlát, Dossri!

A hajótest megrázkódik. Nyugtalanul kapom fel a fejem az ölemben tartott digitális magazinból. A legtöbb utas békésen üldögél a helyén, csupán néhányan figyelnek fel a szokatlan mozgásra.

Nincs tele a hajó, kényelmesen elférünk. Manapság a Dossri kevésbé felkapott a viharok miatt, éppen ezért olcsón tudtam jegyet szerezni. Még sosem jártam azon a bolygón, állítólag páratlan szépségű a színes szikláival. Nem mellesleg, a legtöbb kereskedő ott raktározza a portékáit, ezért jó áron lehet hozzájutni különlegességekhez.

Ismét megrázkódik a hajó, ezúttal sokkal erőteljesebben. Az utasok egyszerre zúgnak fel. Az előttem lévő üléstámla puha bőrborításába mélyednek az ujjaim, és fülelek. Meteor- és viharmentes övezetben járunk, tehát elviekben azt kizárhatom. Halk koppanás, egymás után kétszer, a hajótest enyhén balra billen. A vér meghűl az ereimben.

Ne! Csak ezt ne!

Ijedten pillantok a felvillanó kijelzőre az utastér végében. A kapitány arca jelenik meg a képernyőn.

– Kedves utasaink! Úgy tűnik, kellemetlen társaságra számíthatunk. Kérjük, helyezzék értékeiket biztonságba, és őrizzék meg nyugalmukat. Űrkalózok csatlakoztak a hajónkra, és mindjárt…

Az adás megszakad, ezzel egyidőben kitör a pánik. Mindenki próbálja elrejteni a pénzét és az ékszereit. Hiábavaló kapkodás. A kalózok keresődrónjai úgyis megtalálják.

Behunyom a szemem, és az ülésbe préselődve fojtott hangon szitkozódok. Miért pont most? Miért ezt a hajót? Az összes megtakarított pénzem magammal hoztam, hiszen a Dossrin csak készpénzzel lehet fizetni. De ezek után anélkül keresztet vethetek rá, hogy egy vacak zuborkőből faragott karperecet vettem volna magamnak belőle.

Az utóbbi időben megszaporodtak a kalóztámadások, de főleg a gazdag utasokat szállító üzleti- és kereskedőhajók a fő célpontok, turistákat ritkán fosztanak ki, ezért az ilyenek, mint a HWSS Tourist, nincsenek felkészülve a védekezésre. Habár az utasok és a hajó biztonsága érdekében amúgy sem keveredne tűzharcba a személyzet, úgyhogy nem lesz más választásunk, mint átadni a rablóknak az értékeinket.

Az esélytelenek nyugalmával várom, hogy a kalózok behatoljanak az utastérbe, ami eléggé látványosan történik. Az ajtó nagy robajjal kivágódik, és több érdekes alak bukkan fel mögötte. Egyik sem ember, ezt elsőre kiszúrom. Különböző bolygóról származó, összeverbuválódott rosszfiúk gyülekezete.

Az idősebb hölgyek felsikítanak, és a mellkasukhoz szorítják a táskájukat. Egy férfi felugrik, aztán rögtön elterül a földön. Minek hősködik, aki nem bírja az áramot?

– Hölgyeim és uraim! Mily öröm látni önöket!

– dugja a nadrágszíjába a sokkolót a kalapácsfejű hork, aki valószínűleg a vezérük lehet.

Oldalra lép, utat enged az embereinek, akik elözönlik a folyosót. Mellettem is megáll egy ronda, szürkebőrű gill, és gyíkfarka hozzám dörgölőzik, ahogy ide-oda mozgatja. Mindig undorodtam tőlük, mert mocsárszaguk van. Lenéz rám, elvigyorodik, és kivillannak hegyes fogai. Elfordítom a fejem.

– Nos, lássuk, mit tartogatnak számunkra! – csapja össze derűsen a tenyerét a hork vezér. – Készpénzt és ékszereket elő!

Az emberei vászonzsákot tartanak az utasok elé, és két ezüstszínű, szivaralakú drón zúg el a sorok fölött. Az utasok elkezdik a zsákba dobálni az értékeiket. Benyúlok a táskámba, és ott tartom a kezem. Nem akaródzik odaadni ezeknek a vadembereknek mindenemet, de nem tudom, mit tehetnék.

– Mi lesz? – sürget a gill, és megrázza a zsákot, amiben már csörög ez az.

Összeszorítom a számat, előhúzom a pénztárcámat, és mérgesen a zsákba hajítom, de ő elkapja a kezem. Rémülten nézek fel rá.

– Velünk jössz! – közli, és mielőtt tiltakozhatnék, felrángat a helyemről.

– Micsoda? Nem! – kiabálom, miközben majdnem orra esek a saját lábamban. Ahogy cibál magával, a táskám kiesik a kezemből.

Fél szemmel látom, hogy még két lányt és pár fiút kirángatnak a helyükről.

Mi a fene folyik itt?

– Édes cukorfalat! – villantja rám sárga fogsorát a kalapácsfejű. – Sokat fog érni, vigyétek!

– Nem, ne! – Rúgkapálok, a karomat rángatom, szabadulni próbálok. – Mit akarnak? Ezt nem tehetik! Eresszenek el!

A hasamnál fogva ragad meg a gill, és felemel. Úgy lök a vállára, mintha én is könnyű vászonzsák lennék. Azonnal megcsapja az orromat a bűze, amitől már öklendeznem is kell, nem csak a sírás fojtogat.

Óriási a káosz: sikítások, kiabálások, lökdösések, fények villognak a sérült hajón, ahol megrongálták az ajtót. Ahogy billegek a gill vállán, látom, hogy a többiek szintén próbálnak ellenállni. Aztán észreveszek a földön egy vérző fejű embert. Az űrhajó személyzete közül való. A gill egyszerűen átlépi az útjába akadó testet, és halad tovább velem, mögöttünk pedig a többiek.

Egészen eltávolodtunk az utastértől, de a hangzavar semmit sem csökkent, hátrébb még mindig dulakodnak. Teljes sokkban várok a sorsomra, és a könnyeim megállíthatatlanul potyognak az űrhajó szürke padlójára.

Az átjáróhoz érünk, ahol a hajóhoz csatlakoztak. A gill nagy léptekkel csattog át velem. Kíváncsi szemek kísérnek utunkon, és számomra ismeretlen nyelven beszélnek, röhögcsélnek az idegenek, majd hirtelen talpra állítanak. Alig látok a könnyeimtől, de a rácsokat tisztán felismerem.

– Maradj veszteg! – förmed rám a gill, holott meg se moccantam, és bezárja a ketrecet.

Gyors mozdulatokkal megtörlöm a szemem, hogy lássam, mi történik, pedig a hangokból egyértelmű. A többieket is bezárják egy-egy cellába. Néhány lányt látok és két-három fiút. Az egyik lány megállás nélkül sikítozik és ordít, hogy engedjék el. Megjelenik a kalapácsfejű, egy maszkot emel le a falról. A hajó rázkódik, biztosan most csatlakozunk le. Gyanakodva kapkodom a fejem ide-oda, mert a többi kétes alak szintén maszkot húz.

– Itt az ideje elhallgattatni őket – nevet a hork a maszk mögött.

Megpillantom a palackot az egyik embere kezében, de akkor már késő. Végigfújja az altatógázt a soron, és a többiekkel egyetemben, tehetetlenül esek össze.

* * *

Valami csattan az arcomon. A fejemben ezer kalapács dübörög. Megint csattanás. Ez már éget.

– Gyerünk! Ébresztő! – Meglöknek.

A pilláim megremegnek, nehezen tudom kinyitni a szemem. Bánt a fény és rettenetesen fáj a fejem.

– Hol vagyok? – A hangom csak suttogás. Teljesen be vagyok rekedve.

– A legjobb helyen – nevet rajtam.

A látásom kitisztul. Egy divör magasodik fölém. Talán ők az egyik legemberibb lények, kivéve a három ujjukat. Lassan tudatosul bennem, hogy elraboltak.

A divör egy poharat tart felém, ezért felülök, és elveszem. Mielőtt innék beleszagolok, és realizálom, hogy egy kemény ágy van alattam. Meleg, állott szag terjeng a levegőben.

– Ha végeztél, őt is ébreszd fel! – parancsol rá a divör valakire.

Arra fordítom a fejem, amerre ő is, és majdnem elejtem a poharat. Nem messze tőlem az egyik szőke lány fekszik az ágyon, akit velem együtt hurcoltak el. A gill fekszik rajta, és a csípőmozgásából ítélve, épp közösül vele.

Azonnal végignézek magamon, de nem látom nyomát, hogy hozzám értek volna. Újra az erőszaktevő felé pillantok. Hevesen mozog, már-már lehetetlen sebességgel. A szőke lány feje minden lökésnél tehetetlenül billeg, mintha halott lenne.

– Csak nem tetszik a látvány? – röhög a divör. – Szívesen kipróbáltalak volna, de a főnök megtiltotta. Túl sokat érsz.

Önkéntelenül felhúzom a lábam, és teljesen a falhoz húzódok. A gill ekkor élvez el, mert különös, nyöszörgő hangot ad. Még épp látom, amikor kihúzódik a kígyószerű, hosszú, szürke pénisze a lányból. Aztán felém fordul, és miközben visszarendezi magát a nadrágjába, ijesztő mosolyt villant felém.

A sírás fojtogat. Elképzelni sem akarom, milyen sors vár rám. Emberkereskedők? Nem hallottam ilyesmiről a hírekben.

Tekintetem végigfuttatom a helyiségen. A kijelzők nem világítanak a falakon, a hajó sem mozog, biztos, hogy leszálltunk. Nem látok mást rajtunk kívül, a rácsok elhúzva, a cellák üresek. Nem merem megkérdezni, hol vannak a többiek.

A gill a szőke lányt pofozza, a divör a saját cuccait pakolja össze. Kezdek teljesen éber lenni.

Nyílik az ajtó, a kalapácsfejű jelenik meg.

– Látom, felébredt. – Egy semmitmondó pillantással illet, és int a fejével a divörnek. – Viheted.

A divör mellém lép, és megragadja a karomat.

– Vele mi lesz? – csúszik ki a számon a kérdés a szőke lánnyal kapcsolatban, aki már felébredt, és kábán forgatja a fejét.

– Kell valaki, aki elszórakoztatja a fiúkat az úton. De ne aggódj, rád is változatos élvezetek várnak – kacsint a vezér.

A divör ránt egyet rajtam, és elindulunk. Élvezetek várnak, dübörögnek a fejemben a szavak. Halálra rémiszt a gondolat, hogy egy gill vagy bármelyikük ezt művelje velem. Szeretnék elmenekülni innen, de azt sem tudom, hol vagyok.

Kinyílik a zsilipajtó, vakító fény áramlik be a hajótestbe. Megint kell egy kis idő, amíg a szemem hozzászokik. Egy nyitott hangárban vagyunk, ahol két sorban különböző hajók várakoznak. Mindenféle fajok mászkálnak összevissza, látszólag céltalanul, mások pedig árut rakodnak a hajótestekbe. Ez egy szabadkikötő lehet.

A divör levezet a lépcsőn, forró levegő borzolja a karomon a pihéket. Arrébb megpillantok a korábbi fogolytársaim közül párat. Fegyveres őrök veszik körül őket. Úgy tűnik, rám vártak, mert a divör odavezet hozzájuk, és átad egy bőrruhás, magas alaknak.

Ismerős a testfelépítése, de hirtelen nem tudom beazonosítani, melyik fajhoz tartozhat. Aztán a karjára pillantok, melyen smaragdszínű bőr csillan.

Calrosi.

Mégis mennyit aludtam? A Lunaris-öv rettenetesen messze van. Csak néhány bolygót ismerek innen, azt is csupán hallomásból. Calrosit meg csak képen láttam eddig.

Karperec kattan a csuklómon.

– Mozgás! – indít útnak az egyik őr.

A fiúk mennek elől, három lánnyal követjük őket. A karperec a szökést akadályozza meg, ezt használják a rend őrei is a Földön. Ha kilépek a megadott hatósugárból, megcsap az áram, és úgy járok, mint az a férfi az űrhajón.

Egyszerre próbálom felmérni a környezetem és felidézni a csekély tudást a calrosiakról. Kevesen vannak. Ez ugrik be először. Kiérünk a hangárból, ahol egy kisebb jármű vár ránk. A távolban csúcsos toronyházakat látok, sok zöld felülettel, amit vékony ködréteg fed. Párás a levegő.

A négy kísérőnkből egy-egy megáll az ajtó mellett, kettő pedig hátulról terel minket, hogy gond nélkül beszálljunk a járműbe. Helyet foglalunk a bőrüléseken, aztán ők is beszállnak. Nagy sebességgel indulunk el, és hangtalanul siklunk a fogalmam sincs, milyen város utcáin.

Utastársaim szemében rettegést látok. Nem csodálom, én magam is félek. Az egyik lány halkan pityereg, a másik maga elé mered. A fiúk izgatottan kapkodják a tekintetüket egyik oldalról a másikra. A várost szemlélik.

– Hol vagyunk? – kérdezi egyikük.

Az őrök nem méltatják válaszra. Nem tudom, egyáltalán beszélik-e a nyelvünket.

– A Calroson – feleli a mellette ülő.

Most először nézek a fiúra hosszabban. Talán huszonhárom év körül lehet. Barna haja kissé kócos, vékony arcát karakteressé teszi a szögletes álla. Igazi szépséges modelltípus, akikkel mindenféle termékeket szoktak reklámozni a Földön.

– Az meg mi? – kérdezi fojtott hangon az első.

Az egyik őr rúd alakú fegyvere hangosan csattan a fiúk között lévő üres széken. Nemcsak a két fiú, de én is megugrom ijedtemben, a pityergő lány pedig még hangosabban sír. Eléggé egyértelműen csendre lett intve a társaság.

Kinézek az ablakon. Rendezett, tiszta utcákat látok, fákkal és járókelőkkel. A calrosiak divatosan öltöznek, szinte mindegyikük bőrruhát hord. Azok viszont rendkívül elegáns szabásúak. Vagy éppen lazák, amitől úgy festenek, mint valami harcosok. Rá kell jönnöm, hogy nem a divörök hasonlítanak a legjobban az emberekre, hanem ők. Ha nem játszana zöldes színben a bőrük, akár össze is keverhetném őket. Igaz, jóval magasabbak és izmosabbak, mint egy átlagember.

A jármű lassít, majd megáll. Az ajtó halk szisszenéssel kitárul. Az előbbi őr int a lánynak, aki eddig maga elé meredt, és még két fiúnak, hogy szálljanak ki. Az ablakból látom, hogy más őrök átveszik és elvezetik őket. Tekintetem villámgyorsan cikázik végig az épületen, de fogalmam sincs, mit látok, mert a homlokzaton található feliratot nem tudom elolvasni. Szállodának tűnik, de valószínűleg nem az.

A jármű ismét elindul, hátradőlök és tekintetem összeakad a széparcú fiúéval. A nyugtalanságából ítélve, ő tudja, mi vár ránk. Nyitom a szám, hogy megkérdezzem, de az őrök miatt nem merek megszólalni. A másik lányra sandítok, még mindig sír.

Aztán ismét megállunk, és kiszállítanak minket. Egy fehér oszlopos épületbe vezetnek be. Modern, elegánsan berendezett, tágas előtérbe érkezünk. Egy idősebb calrosi fordul felénk, végigmér bennünket, majd elégedetten biccent. Kezével int, és meglepetésemre egy földi lány jelenik meg lenge ruhában. Haja gyűrűgöndör, olyan, akár egy puha szivacs, amibe az ember szeretne belemarkolni. Egzotikus szépség.

– Vidd fel a szobájába, és tedd rendbe! – utasítja az idős calrosi a nyelvünkön.

A kreolbőrű lány biccent, odalép hozzám, és megszólal:

– Kövess!

Futó pillantást vetek az egykori utastársaimra, aztán szedem a lábamat az új kísérőm után. Ő legalább az én fajtám, és kikérdezhetem.

Keskeny folyosóra vezet, ahol egy teremtett lélek sincs. Lépteink hangja kísérteties a szűk térben.

– Hol vagyunk? Miért hoztak ide? Mit fognak velem csinálni? – zúdítom rá a kérdéseimet.

A lány nem válaszol, továbbhalad, majd egy csillogó, aranyszínű lifthez visz. Az ajtó nyitva, int, hogy lépjek be. Megteszem.

– Mit fognak csinálni velem? – ismétlem a kérdést, miközben az ajtó nesztelenül bezáródik.

A lány a szemembe néz.

– Megbasznak. Méghozzá jó sokan.

Második fejezet:
A legértékesebb árucikk

A kísérőm harsányan felkacag. Fejét hátraveti, éles hangja visszapattan a lift faláról. Zavartan, és még mindig idegesen topogok.

– Csak vicceltél, ugye? – A kérdésben benne van a remény is.

A lány elkomorodik, és újra rám szegezi a tekintetét, de az arca veszít a merevségéből.

– A legkevésbé sem. – Elfordul, mert nyílik az ajtó.

Halálra váltan nézek utána, nem moccanok. Visszanéz, megáll és sóhajt.

– Gyere, különben büntetést kapunk! És ne pánikolj, annyira azért nem lesz rossz. A calrosiak remek szeretők.

Csak a büntetés szó hallatán lódul meg a lábam, és kilépek a bronzszínű panelekkel borított folyosóra. Félhomály van, csak néhol ég egy falilámpa. Semmi díszítés, semmi pompa, csupán üres falak és fémajtók mellett sétálunk el.

– Ez egy bordély? – Félek a választól, de muszáj tudnom.

– Nem, ez amolyan vásárközpont, amit Gioro vezet. – A harmadik ajtónál megáll. – Ahol most te leszel a legértékesebb árucikk.

Nyelek egyet. Nem akarom elhinni, amiket mond.

– Egyébként Lolas vagyok – nyújtja felém a kezét.

– Naira – fogadom az üdvözlését.

Lolas egy kóddal kinyitja az ajtót, és belép a helyiségbe. Megyek utána.

– Ez lesz a szobád. Kényelmes és mindennel felszerelt. Ruhákat is találsz, habár nem biztos, hogy mind a méreted – mustrálgat. – De úgyse nagyon lesz szükséged rájuk. Amott van…

– Várj! – intem le, mielőtt tovább diskurálna az amúgy egyszerűen berendezett szobáról. – Pontosan miért raboltak el?

Lolas félredöntött fejjel fixíroz.

– Semmit sem tudsz a calrosiakról, igaz?

– Ami azt illeti, elég keveset – vallom be.

– Oké, akkor helyezd magad kényelembe – mutat a széles ágyra, ő pedig leül a sárga fotelbe.

Lerogyok az ágy szélére, izgatottan törlöm a tenyerem a nadrágomba. Rossz szokás.

– Rövid leszek – kezd bele Lolas. – A calrosiak kóros nőhiányban szenvednek, ugyanis évtizedek óta szinte csak fiú utódok születnek, így mára már jelentős túlsúlyban van a hímnemű egyedek száma. Mindössze csak egy fajt tudnak megtermékenyíteni.

– Mi vagyunk azok – mondom ki döbbenten. Sosem hallottam erről. És egyáltalán hogyan lehetséges ez?

– Így van – bólint Lolas. – De nem elsősorban tenyészkancának kellünk nekik. A calrosiak szeretik a szexet, és manapság egy feleség státuszszimbólumnak számít.

Eszemben sincs hozzámenni egy calrosihoz, az ágyába bújni pedig végképp nem akarok.

– Ne folytasd! – pattanok fel. – Nem kényszeríthetnek ilyesmire.

Lolas szemöldöke magasba szalad.

–  A saját érdeked, hogy ne ellenkezz.

– Mert mégis mit csinálnak? Bántalmaznak? Megölnek? Te mondtad, hogy értékes vagyok.

Ő is feláll, nyugtalanul megdörzsöli a nyakát a füle alatt.

– Túlreagálod. Ez nem olyan…

– Mi? – vágok a szavába. – Elraboltak, és te azt mondod, túlreagálom? Beszélni akarok a főnökkel!

Meg sem várom a válaszát, az ajtó felé indulok. Feltépem, és elindulnék a folyosón, ám egy szélesvállú calrosi az utamat állja. Megfogja a karom, és sehová nem enged. Kérdőn pillant a nyomomban lihegő Lolasra. Váltanak pár szót a nyelvükön, aztán a calrosi magával rángat.

– Engedjen el! Hová visz? – Kétségbeesetten nézek vissza Lolasra.

– Itt nem szokás hisztizni. Nem veszik jó néven.

– De… – tiltakoznék, de az őr befordul velem az egyik sarkon, és bedob egy nyitott ajtón, majd rám zárja.

Sötét van. A talpam alatt apró kitüremkedéseket érzek, mintha betonba ágyazott kavicsdarabok lennének, és lejt is az egész. Kinyújtom a kezem, vakon tapogatózva elérem a falat. Hideg és szintén egyenetlen a felülete. Kisebb-nagyobb tompa kiszögellésekből áll. Körbetapogatom az egész helyiséget, ami nem nagy, mert hamar végzek, és mindenhol ugyanazt érzem. Sehol egy sima felület. Még az ajtó sem az.

Dörömbölök, kiabálok, de semmi sem történik. Elsírom magam dühömben. Zsebkendőm sincs, az alkarommal törölgetem a könnyeimet. Nem értem, hogyan kerülhettem ilyen helyzetbe.

Hátam a falnak vetem, de csak pár percig bírom, mert a bordáimat nyomják a kiálló részek. A lábam is kezd fájni, mert nem tudom a talpam egyenesen rátenni a talajra.

Aztán hirtelen megvilágosodom. Ez a büntetés. Ezzel kínoznak. Nem fognak bántani, de ez valószínűleg rosszabb lesz, mintha kapnék pár tisztességes pofont.

Szó szerint halálra rémülök, mert még alig telt el egy kis idő, és máris kényelmetlen. Ráadásul a vaksötétben összezavarodom, nem tudom, melyik az ajtó és melyik a fal, hiszen ugyanolyan a felülete. Próbálok leülni, de sehogy se jó. Nem lehet megfelelő pozícióba helyezkedni. Olyan, mintha az ember egy kopár sziklán próbálna kényelmes fekvőhelyet találni. Lehetetlen.

Elhagy az időérzékem. Csupán a testem minden pontjába sugárzó fájdalmat érzem. Görcsöl a vádlim, feszül a vállam az állandó rossz pózban állástól, és bármily fura, a hasizmom is kezd beállni. Ha percekig nem mozdulok, zsibbad mindenem. Mennyi ideje lehetek itt? Legalább két órája, vagy talán több. Hihetetlen, hogy csak ennyit bírok. Valószínűsítem, ennek az egész bezártságnak a pszichikai terhelése pont ugyanakkora, mint a fizikai. Kétszer olyan gyorsan fáradok, mint normál esetben.

– Engedjenek ki! Hahó! – dörömbölök az ajtón vagy a falon. – Elég volt! Kérem!

Megint hullnak a könnyeim. Egész testemben reszketek. Fázósan karolom át magam. A bokám kicsavarodva lüktet, mert két különböző magasságú kitüremkedésre nehezedek, és habár ez a pozíció sem jó, de tűrhetőbb, mint az előbb, amikor a hátamba állt bele a fájdalom.

Később le kell hajolnom, a térdemet és a vádlimat masszírozom felváltva. Rettenetesen fájnak. Lerogyok a földre, azonban csak kevés ideig bírom. Lassan olyan, mintha egyenesen át akarnák döfni a testemet a kiszögellések.

– Engedjenek ki, kérem! – könyörgök zokogva. Már az sem érdekel, mit kell csinálnom, csak hadd mehessek ki innen.

Legalább tíz újabb kínkeserves perc telik el, amikor végre kinyílik az ajtó. Elvakít a fény, a szemem elé kapom a karomat, de legalább az őr nem látja a sírás nyomait. Lehajtott fejjel lépek ki, és hirtelen meginog az egyensúlyom a sima felületen. A fáradt izmaim azonnal megpihennek.

Az őr visszavezet a szobámba, rám csukja az ajtót. Egyedül vagyok. Elterülök az ágyon, kinyújtom kezem, lábam, és behunyt szemmel élvezem, ahogy mindenem a helyére mozdul. A könnyem kicsordul a lezárt szemhéjam mögül, de gyorsan letörlöm. Elég volt az önsajnálatból.

Lolas lép be a szobába. Végigmér, de nem szól semmit, hanem leül újra a fotelbe. Én is felülök. Pár pillanatig csendben vagyunk.

– Feleségnek adnak el? – kérdezem halkan a nyilvánvalót.

Bólint.

– Igen, de előtte kipróbálják az árut.

– Hogy érted? – Az ajkaim megremegnek, nem tudom szabályozni.

Lolas halványan elmosolyodik.

– Így verik fel az áradat. Szeretkezni fognak veled, mindegyik, amelyik meg akar vásárolni. És készülj fel, mert sokan lesznek. De jól bánnak majd veled, emiatt nem kell aggódnod.

A legkevésbé sem nyugtat meg ezzel. Miféle eltorzult gondolkásmódjuk van ezeknek? Úristen! Nem akarom kitenni magam a ki tudja, miféle perverziójuknak. Csakhogy nemigen van más választásom. Nem akarok visszamenni oda, ahol az előbb voltam.

– És mi miatt kell aggódnom?

Lolas lebiggyeszti az alsó ajkát.

– Lényegében csak amiatt, hogy többé nem jutsz haza. Én már három éve itt vagyok. Meg lehet szokni.

– Nem akarom megszokni – csattanok fel. Aztán felfogom a szavai jelentését, és értetlenül pislogok rá. – Három éve nem vásároltak meg feleségnek?

Lolas nemtörődöm mozdulattal megrántja a vállát.

– Dehogynem. Az első héten megvettek, de ez egy hosszú történet, most veled kell foglalkoznunk.

A falhoz lép, ami halk zúgással elhúzódik, mögötte vállfákon ruhák lógnak. Már nem figyelem, mit csinál, mert a gondolataim elhomályosítják a látásomat. Próbálom felfogni, hogy ez tényleg megtörténik velem. Elrabolnak és szexrabszolgát csinálnak belőlem.

– Miért értékesebb egy nő, ha mindenkivel… – emelem fel a fejem.

Lolas épp letesz egy fehér, áttetsző tüllruhát az ágyra.

– Ez a Calros, szívem. Ne földi fejjel gondolkozz! Itt a szex nem tabu, és mivel kevés a nő, megosztják egymás között az örömöket. Ha el is vesz valaki, szinte biztos, hogy nem csak az övé leszel. Azzal oszt meg, akivel akar, de ennek is megvannak a szabályai. Majd mindent megtudsz idejében.

– Használati tárgy leszek – motyogom, és megint kezd forrni bennem a tehetetlen düh.

– Ez csakis attól függ, hogyan tekintesz magadra. – Lolas leül mellém, és megfogja a kezem. Az ujjai melegek. – Fontos leszel számukra, bármit megkaphatsz tőlük, amit csak akarsz. Cserébe csak egy valamit kell adnod: a testedet. Ha szerencsés leszel, beleszeretsz a férjedbe. De a vonzalom biztosan meglesz, mert a calrosiak általában szépek. Még az öregek is.

– Öregek? – Nem tudom, hányadik alkalommal döbbenek meg.

Lolas elnézően bólint.

– Nem kizárt, hogy a férjed a saját családjával fog megosztani, ebbe az apja is beletartozik. De lehet, hogy csupán a barátaival vagy üzlettársaival kell lefeküdnöd. Ez itt természetes. Ahogy a homoszexualitás is.

Ez már túl sok. Felállok, és az ablakhoz sietek. Csalódottan veszem tudomásul, hogy nem valódi ablak, csupán vibráló, vetített kép van mögötte, de mégsem mozdulok. A nem valóságos fákat bámulom, ahogy lengedeznek a szélben, a karomon érzem a fuvallatot, ami valószínűleg a beépített fúvókákból jön.

Egyre csak az zakatol a fejemben, hogy ezt nem fogom megúszni. Meg kell szöknöm innen, de ahhoz időre van szükségem. Talán napok kellenek hozzá, amíg kitervelhetek valamit, és addig… Szentséges ég! Addig oda kell adnom magam ezeknek a zöld izéknek. A gill és a gusztustalan, szürke pénisze rémlik fel előttem, ahogy kihúzódott a szőke lányból. Ugyanúgy megborzongok, mint akkor.

A calrosiak nem olyanok, ezzel vigasztalom magam.

– Fel kell, készítselek – szólal meg újra Lolas.

Igazi egzotikus szépség a kreol bőrével és a világoskék szemével. Nem fér a fejembe, hogyan lehet ő még itt, és nem valamelyik gazdag calrosi felesége.

– Mit kell tudnom? – érdeklődök szárazon. Ha már muszáj végigcsinálnom, akkor legalább legyek felkészült.

Lolas könnyedén felkacag, és kezébe veszi a ruhát.

– Nem úgy értettem. – Feláll, és az ajtó mellett megnyom egy gombot. Fürdő rejlik mögötte. – Meg kell tisztulnod és szépen felöltöznöd. Kívánatossá kell tenni magad, habár veled nem lesz nehéz dolgom.

Úgy mér végig, mintha az ő prédája lennék. Majdnem belepirulok ebbe a nézésbe. Zavartan lesütöm a szemem, a barna szőnyegre szegezem a tekintetem, amíg odaérek hozzá. Kuncog rajtam, miközben belép velem a fürdőhelyiségbe.

Bent minden hófehér. Lolas valamit bepötyög egy panelen, és a helyiség túlsó végében mindenfelől vékony sugárban kezd folyni a víz a falakból.

– Vetkőzz, és add ide azokat – bök a ruhámra.

Kelletlenül húzom át a fejemen a pólómat, és a kezébe adom. Aztán kigombolom a vászonnadrágomat, és letolom a csípőmön. Amikor a melltartó és a bugyi jön, elfordulok, és amint Lolas elveszi tőlem azokat is, azonnal beállok a vízsugár alá, hogy elrejtőzzek a gőzben.

Felemelem a fejem, becsukott szemmel élvezem, ahogy a meleg víz cirógatja a bőrömet. Még mindig nehéz elhinnem, hogy mibe keveredtem. Hogyan fogom túlélni?

– Szép vagy.

Ijedten pattan ki a szemem Lolas hangjára. Velem szemben áll a vízsugár alatt, és meztelen, akárcsak én. Hibátlan bőrén csillognak a vízcseppek, melyek patakká egyesülve folynak le kerek mellén.

– Ne rémüldözz, segíteni vagyok itt – kacag rajtam, és megfordít. – Megmosom a hajad.

Ahogy ezt kimondja, máris dörzsölni kezdi a fejbőrömet, és illatos hab csorog végig a vállamon. Nem is láttam flakont sehol. Ez a bolygó sokkal modernebbnek tűnik a mienknél.

– Mégis mennyien lesznek? – suttogom a kérdésem, miközben Lolas kellemesen masszírozza a fejbőrömet.

– Ez csupán tőled függ. Nem fognak megerőszakolni. Ha már nem esik jól, abbahagyhatod – magyarázza türelmesen, majd a fülemhez hajol. – Szereted a szexet, Naira?

Nyelek egyet, mert Lolas melle a hátamhoz ér, hegyes mellbimbói a lapockámhoz nyomódnak.

– Igen, azt hiszem – válaszolom mereven.

Tenyere végigsimít a vállamon, le a karomon, majd szép lassan visszafelé halad, de akkor már csak az ujjával becézget.

– Akkor élvezni fogod, mert ezek a férfiak… – Elhallgat, áttér a hátamra, és most a gerincemen húzza végig az ujját. – A legnagyobb élvezetet fogják nyújtani számodra. De el kell lazulnod, túlságosan merev vagy, szívem.

Lúdbőrös leszek az érzéki hangjától és attól, hogy közben még mindig simogat.

– Elraboltak. Hogyan lazulhatnék el? – ellenkezem erőtlenül.

Visszafordít. Szemében kacér fény csillog, csábosan mosolyog, és hirtelen becsúsztatja a kezét a combjaim közé.

– Ebben is tudok segíteni.

Felnyikkanok, kicsit megugrok, ahogy hozzám ér, de a következő pillanatban Lolas már előttem térdel, és belecsókol a lábam közé.

Az egész annyira váratlan, hogy moccanni sem tudok. Tenyerét a fenekemre helyezi, közelebb húz magához, és olyan kiéhezve nyalogat, mintha mindvégig erre várt volna. A kéj akaratlanul is végigkúszik a testemen. Baromi jól csinálja.

– Ez az, csak élvezd! – mosolyog fel rám csillogó szemmel, és menten folytatja, amit elkezdett.

Szeretném eltolni magamtól, közben meg tetszik, amit csinál. Annyiszor fantáziáltam már lányokról… Sosem hittem, hogy pont egy ilyen helyen válik valóra…

Lolas megszívja a csiklómat. Hangosan felnyögök, és a hajába tépek. Nyelvét rátapasztja az érzékeny pontra, és fejét ide-oda rázva izgat. Végem van, azonnal el fogok élvezni… Ám akkor Lolas hirtelen abbahagyja, és feláll.

Értetlenül és egyben felháborodva kapkodok levegő után.

– Majd ők befejezik – kuncog, és megmossa az arcát.

– Ezt nem teheted! – bukik ki belőlem csalódottan.

– Később hálás leszel érte. – Lolas kacsint, és kilép a vízsugár alól.

Frusztráltan fújtatok. Legszívesebben magamnak fejezném be, de azért azt már mégsem. Helyette lemosom a testemről a maradék habot, és kilépek a puha szőnyegre. Lolas törölközőt nyújt felém.

– Ne nézz így rám! Hidd el, szívesen befejeztem volna.

Nem válaszolok. Nem érdekel. Haza akarok menni. Ezt az estét végigcsinálom valahogy, aztán meglépek.

Lolas valamiféle illatos olajjal kezdi el dörzsölni a bőrömet. Szándékosan a szökésemen gondolkozom, mert a testem még mindig lángol az előbbi mutatványa miatt. Ő lehet, hogy beletörődött a sorsába, de én nem fogok. Vissza kell jutnom abba a szabadkikötőbe. Elrejtőzök egy hajón, és bárhová megy, onnan már könnyűszerrel hazajutok. Legalábbis ebben bízok.

– Au! – jajdulok fel, amikor a hajam fésüli. – Óvatosabban!

– Hosszú és kócos, bocsi. Nem tett jót neki az űrutazás, de az itteni kencék igazi csodaszerek. Imádni fogod őket – csacsogja vidáman.

Ezzel kis reménysugár csillan fel bennem.

– Szabadon eljárhatsz vásárolni? – fürkészem a tükörben.

– Innen csak kísérővel, de ha feleség leszel, akkor szabadon közlekedhetsz bárhová.

Bólintok. Jó tudni. Tehát, ha nem sikerül egyből megszökni, akkor arra kell törekednem, hogy minél hamarabb elvegyen valaki. Oda kell tennem magam ma este.

Lolas megszárítja a hajam, mely tényleg fényesebben csillog, mint valaha. Borostyánként ragyognak a tincseim, a bőröm kellemes illatú, de semmilyen sminket nem kapok.

– Szeretik a természetes szépséget – magyarázza, és segít belebújni a ruhába.

– Ez semmit sem takar – állapítom meg, hiszen teljesen áttetsző.

– Az árut nem szokás rejtegetni. Szomorú, de elsősorban a testedre kíváncsiak, az másodlagos, mennyi értelem szorult a gyönyörű kobakodba – kocogtatja meg Lolas a saját halántékát. – De anélkül is egy istennőnek fogod érezni magad.

Olyan érzésem van, szándékosan túloz azért, hogy ne idegeskedjem magam halálra. Ennek ellenére meggyőz, amiket mond, mert máris úgy feszítek, mintha én nyertem volna az Univerzum Szépe-díjat. Közben meg csak egy értékes tárgy leszek, amit akkor vesznek elő, amikor akarnak, mindemellett kölcsön is adhatnak. Elképesztő, ha az tényleg így működik.

Kopogtatásra rezzenek össze.

– Érted jöttek. Ne izgulj, minden rendben lesz! – szorítja meg Lolas mindkét karom. – Megyek, készülődök én is. Lent találkozunk.

Kinyitja az ajtót, ami mögött ugyanaz a calrosi áll. Lolas vált vele néhány szót a pörgős nyelvükön, majd távozik. A férfi végigmér, aztán int. Bizonytalan léptekkel közelítem, zavar, hogy szinte teljesen meztelen vagyok, de úgy tűnik, őt nem, mert elindul. Megyek utána.

Lolas eltűnt, nem látom a folyosón. Ebből arra következtetek, a szobája nem lehet messze az enyémtől. Az őr a lifthez vezet. Amikor belépünk, megcsapja az orromat a ruhája bőr illata. Óvatosan végignézek rajta. Tényleg jóképű, ahogy Lolas is mondta. Sötétbordó velúr bőrnadrágot és mellényt visel. Az övébe csatolva sokkolót látok.

Nem a földszintre megyünk, az első emeleten nyílik ki a liftajtó. Az őr ismét egy folyosón vezet, de ez nem kihalt, mint az előző. A félhomályban alakokat látok jönni-menni.

Egy ajtót nyit ki előttem, és valamit mond. Úgy sejtem, arra céloz, menjek be, mert várakozóan vizslat. Belépek, és bent azt a lányt pillantom meg, aki végigsírta az utat. Egy széken ül, de most nem bőg, hanem mosolyog.

Mi a fene?