Beleolvasó
1. fejezet: Rég nem látott barát
Nathan
– Hé, Reinhart! Ezt rád! – emelte Owen felém a korsóját.
A testület tagjaival egy kiskocsmában iszogattunk. Szabad estéinken általában itt múlattuk az időt. Owen kiürítette a korsót, és figyelmét újra a biliárdnak szentelte.
– Mindenki téged ünnepel – jegyezte meg Hudson. A kollégám mellettem ült a bárpultnál, és velem együtt vodkát kortyolgatott.
– Pedig nincs miért – feleltem, és közben a pultos srácot figyeltem, aki az előbb jutalmazott meg egy figyelemfelkeltő kacsintással.
– Kitüntetést kaptál, amiért majdnem kinyírattad magad – kacagott fel Hudson.
Talán jobb is lett volna, ha ott maradok, de ezt nem mondtam ki hangosan.
– Pedig azt hittem, azért kaptam, mert megmentettem a seggeteket – feleltem egykedvűen.
Hudson korban akár az apám is lehetett volna. Feleség, két gyerek, és múlt héten majdnem ottmaradt, ahogy a többiek is, akik a kocsmában tartózkodtak. Egy sima drograzziára mentünk ki, csakhogy megleptek minket a szomszéd lakásból, és tűzharc alakult ki.
– Örökké az adósaid maradunk. – Hudson arca komoly volt. Láttam a hálát a szemében, pedig ha tudta volna, hogy abban a pillanatban kurvára nem az ő megmentésük járt a fejemben, akkor tutira nem trécselne velem ilyen barátságosan.
– Beszélhetnénk másról? – tereltem a témát, mert kezdett tele lenni a hócipőm azzal, hogy úgy kezeltek, mint egy hőst, holott csak meg akartam dögleni.
Hudson kifordult a székén, és inkább a kollégákat figyelte, én meg a tévét, ahol a hírek mentek éppen, de a kocsmában szóló hangos countryzenétől semmit sem hallottam belőle.
– Úgy tűnik, van egy rajongód – lökött meg Hudson.
– Majd adok neki autogramot, mielőtt távozok – vetettem oda félvállról.
– Helyes srác. Meg sem nézed? – noszogatott tovább.
– Ez a szőke is helyes – mosolyogtam a pultos fiúra, aki éppen akkor töltötte újra a poharamat. Új lehetett, vagy csak beugrott valaki helyett.
– Le sem veszi a szemét rólad, amióta idejöttünk – folytatta Hudson. – Soha nem láttam itt azelőtt. Talán ismered?
A szemem forgatva, komótosan fordultam meg, és abba az irányba néztem, amerre Hudson bökött a fejével. Az illető a legtávolabbi, sötét sarokban ült. Fel sem tűnt eddig, de csak azért nem, mert az összes figyelmemet az italomnak és a fiúnak szenteltem, akit szívesen hazavittem volna éjszakára. A gyomrom megugrott, amikor felismertem az alakot. Kezembe vettem az italomat, és leszálltam a bárszékről.
– Ismerem – motyogtam, és egyenesen az eldugott sarok felé indultam.
Emlékek sora villant fel előttem, amíg megtettem azt a néhány lépés távolságot. Közeledtemre az illető szája széles mosolyra húzódott, majd felállt, és meleg ölelésébe zárt.
– Cesar – mondtam ki a rég nem látott barátom nevét. Meglapogattam a hátát, és a szemébe néztem. – Hogy kerülsz te ide?
– Gondoltam, eljövök gratulálni – mondta, miközben az arcom fürkészte.
Megvan már vagy nyolc hónapja, amikor utoljára láttam, akkor is csak véletlenül futottunk össze az őrsön, mert valami ügyük akadt a körzetünkben.
– Még mindig rosszul hazudsz. – Az asztal felé intettem, és leültünk egymással szemben.
– Ez nem igaz, csak túl jól ismersz – nevetett fel Cesar. – Szarul nézel ki.
– Kösz. Ellenben te nem panaszkodhatsz. Hol hagytad a kényszerzubbonyod? – incselkedtem, mert mióta az FBI-nál dolgozott, mindig csak fekete öltönyben láttam. Most viszont sötétkék pólót viselt, fekete farmerrel.
– Civilben vagyok itt. Te viszont megborotválkozhattál volna, mégis csak ma tüntettek ki – mosolygott, és kezébe vette a poharát, hogy koccintsunk.
– Vízzel? – Felé tartottam a sajátomat, és közben megsimogattam az igen nagyra nőtt borostámat.
– Még vezetek. – A poharát az enyémhez érintette, és míg ivott, addig is engem nézett.
Cesar rohadt jól nézett ki, mint mindig. Sötétbarna haját kócos tincsekben zselézte oldalra, mintha csak most érkezett volna a reggeli futásból, pólója alatt jól kivehetően dagadtak az izmai. Fekete keretes, szögletes szemüvege intellektuális külsőt kölcsönzött neki. Senki sem mondta volna meg róla, hogy egy szűk évtizeddel ezelőtt ugyanolyan drogos, hülyegyerekként tengette a napjait, mint én. Cesar két évvel öregebb nálam, de a mostani ábrázatommal legalább tízzel tűnhettem idősebbnek.
– Szóval, mi járatban vagy itt? – Letettem az üres poharat, és jeleztem a szőke fiúnak, hogy hozzon még egyet.
– Egyenesen a közepébe, igaz? – somolygott a barátom – De oké, nem kertelek. Miattad jöttem. Beszélni akarok veled.
Ez meglepett. Nem értettem, mi lehetett annyira fontos, amiért Washingtonból elutazott ide csak azért, hogy beszéljen velem. A múltunkat kivéve már semmi sem kötött össze minket. Mindketten a saját utunkat jártuk.
– Nos, itt vagyok, beszélgessünk – tártam szét a karom.
Cesar megvárta, amíg a srác kicseréli a poharamat, csak azután válaszolt.
– Haragudni fogsz, amiért belerondítok az éjszakádba? – célzott ezzel a pultos fiúra, mert hát milyen ügynök lenne, ha nem szúrta volna ki azonnal az érdeklődésemet a srác iránt. – Nem itt akarok veled beszélni, hanem a lakásodon.
– Ha azt mondod, meleg lettél, és szeretnéd, hogy megdugjalak, akkor nem fogok haragudni – kacagtam fel pimaszul.
Cesar a fejét csóválva vigyorgott.
– Nem, ott még nem tartok, de te leszel az első, akinek szólni fogok, ha úgy érzem, kiábrándultam a nőkből.
– Megtisztelsz. – Újra felemeltem a poharamat, és ezúttal egyszerre lehajtottam az egészet.
Máris feszült lettem, mert tudtam, hogy valami olyasmi miatt keresett meg engem, aminek kevésbé fogok örülni.
– Köszönj el a társaidtól! A kocsiban megvárlak. – Felemelkedett, és minden további nélkül távozott a helyiségből.
Egy percig még ücsörögtem, de semmi sem jutott eszembe, hogy Cesar miért lehet itt. Az önpusztító életmódomat már ismerte, és rég feladta, hogy jó útra térítsen. Akkor miért jött? Hamarosan úgyis megtudom. Felálltam, és elköszöntem Hudsontől. Egyedül neki adtam magyarázatot a korai távozásomra, a többieknek pedig csak intettem. A pultos srác csalódott ábrázatával a szemem előtt léptem ki a fülledt New York-i éjszakába. Nem kellett sokáig keresnem, melyik lehet Cesar kocsija. Egyenesen a sötétített üvegű, fekete terepjáróhoz sétáltam, és beültem.
– Gondolom, a címet tudod – motyogtam.
Cesar rögtön indított.
– Nagyjából mindent tudok rólad. Azt is, hogy megint vakmerő voltál, és majdnem meghaltál. Minden este iszol, szarsz mindenre és mindenkire. Meg persze azt is tudom, hogy nincs senkid. Legutóbb az egyik tűzoltó srácot cserkészted be a közös akciótok után, azelőtt pedig egy benzinkutas fiút, és mindkettő ragaszkodott volna hozzád, de te elküldted őket a fenébe – összegezte Cesar röviden az életemet.
– Te figyeltetsz engem? – kérdeztem döbbenten, mert azt ugyan sejtettem, hogy nagyjából figyelemmel kíséri a sorsomat, de azért erre nem számítottam.
Cesar megvonta a vállát, és halkan felnevetett.
– Csak az utóbbi két hétben állítottam rád valakit. Azelőtt elég volt annyit tudnom rólad, hogy még élsz.
Ez semmi jót nem jelentett számomra. Okkal figyeltek meg, csak még nem tudtam, mi lehet az az ok. Kényelmetlenül fészkelődni kezdtem az ülésen.
– El is árulod, hogy mi késztetett erre?
– Igen. Hamarosan megtudod – rendezte le Cesar ennyivel a dolgot.
Meg sem szólalt addig, amíg a sorházi lakásomhoz nem értünk. Leparkolt az épület előtt, és egy bőr táskával a kezében követett a bejárathoz. A kulccsal szerencsétlenkedtem kicsit, mert az elfogyasztott ital és az idegesség miatt remegett a kezem, de végül sikerült bejutnunk.
– Érezd magad otthon! Egy sört? – A hűtőszekrényhez léptem.
Cesar a nappaliban állt meg, és szétnézett.
– Nem, kösz, és örülnék, ha te sem innál, de valószínűleg nem érdekel. – Felmarkolt egy halom ruhát, és ledobta a fotelról, hogy le tudjon ülni. – Talán, nem ártana kicsit rendet raknod – jegyezte meg.
– Nálam ez a rend. – A kezébe nyomtam egy félliteres vizes palackot, majd levágódtam a kanapéra, és feltettem a lábam az asztalra. Vártam, hogy bökje ki, mit akar tőlem.
Cesar nagyot sóhajtott. Letette a vizet az asztalra, és a szemembe nézett.
– Oké, csapjunk a közepébe! Azért jöttem, mert szükségünk van rád az egyik akcióban.
A kijelentésére félrenyeltem a sört, és köhögni kezdtem.
– Ugye, csak viccelsz?
– Nem, Nathan. Nagyon is komolyan beszélek – felelte, és pont olyan átható tekintettel nézett rám, mint amikor rávett arra, hogy zsaruk legyünk.
Húsz évesek voltunk, mindenféle életcél nélkül. Drogoztunk, buliztunk, mint a legtöbb fiatal, és akkor történt valami, ami mindent megváltoztatott mindkettőnk életében: megölték a családomat.
Cesar agymenésének köszönhetően beiratkoztunk egy kétéves képzésre, és rendőrök lettünk, elsősorban azért, mert hajtott bennünket a bosszúvágy. Pontosabban csak engem, mert Cesar csupán kezdeni akart valamit az életével, és sokkal céltudatosabb lett, mint én. Keményen tanult, és rögtön jelentkezett az FBI-hoz, ahová be is hívatták, majd miután minden követelménynek megfelelt, bevonult az akadémiára. Én New Yorkban maradtam, az egyik eldugott rendőrőrsön, ami tökéletesen kielégítette a vágyaimat. Rossz környék volt, sok balhéval, így sosem unatkoztam.
– Hallgatlak – mondtam, és nyeltem egy nagyot, mert tudtam, bármit fog ajánlani, elfogadom. Kurvára tettem a veszélyre és ezzel Cesar is tisztában volt, nem véletlenül keresett meg engem.
– Először is szeretném, ha tudnád, hogy nem azért rángatlak bele, mert vakmerő vagy, és leszarod, mi fog történni veled – kezdte –, hanem azért, mert ez megoldást jelenthet a problémádra.
– Problémám lenne? Ez eddig fel sem tűnt – horkantottam fel, és belekortyoltam a sörbe.
Cesar szúrós szemmel nézett rám.
– A bosszú lehetőségét kínálom neked, Nathan.
Megborzongtam a hangsúlytól, ahogyan kiejtette ezeket a szavakat. Tőlem senki sem vágyott jobban arra, hogy ezt hallhassa. Mivel csendben maradtam, folytatta:
– Tudom, hogy soha nem fogod kitörölni a fejedből azt az estét, amikor a szemed láttára végeztek a családoddal, és emiatt élsz így – mutatott körbe. – Hajszolod a veszélyt, megszállottként üldözöd a drogbandákat, az sem érdekel, ha megsérülsz közben, vagy még rosszabb.
A gyomrom liftezni kezdett, ahogy felidéztem azt a hét évvel ezelőtti estét. Valóban nem tudtam kitörölni. Hiába voltam beállva, mindenre kristálytisztán emlékeztem. A lövések hangjára, a szívem ritmusára és a hányás ízére számban, amitől még most is képes voltam rosszul lenni.
– Hallasz, Nathan? – Cesar rázta a vállam, majd miután felocsúdva ránéztem, visszaült a helyére. – Folytathatom?
– Igen, persze. – Felálltam, hogy erősebb italt hozzak magamnak. Az összegyűrt sörös dobozt csak ledobtam a földre. Észre sem vettem, mikor lapítottam ki.
Vodkát vettem ki a hűtőből. Nem sok lötyögött az üveg alján, ezért a pohárral nem is vacakoltam. Visszaültem a helyemre, és meghúztam az üveget. Cesar rosszallóan nézett rám, de nem szólalt meg.
– Szóval – kezdett bele megint –, azt eddig is tudtad, hogy valami drogügylet miatt mészárolták le a családodat.
Bólintottam. A rendőrségnek azt sikerült kiderítenie, hogy az elkövetők a 69-es szám alatt lakókkal akartak leszámolni, mi pedig a 66-ban laktunk, csakhogy az utolsó hatos valamikor lefordult, így 69-nek látszott. Ezt is úgy rakták össze a zsaruk, hogy egy hét múlva abban a házban is kinyírtak egy házaspárt, és mint kiderült, droggal kereskedtek.
– Igen, és azóta sem derült ki, kitől kapták a megbízást, és egyáltalán, kik tették – feleltem monoton hangon.
– De én már tudom, mert kiderítettem – jelentette ki Cesar, mire felkaptam a fejem. – Henry Marshall volt a megbízó. Most nem részletezném, hogyan jutottam el hozzá, de a lényeg, hogy sok minden van a pasas rovásán, és nemcsak a családod kivégzése, hanem számos egyéb ügy is.
Henry Marshall. Semmit sem mondott számomra a név. Soha életemben nem hallottam róla, de máris tiszta szívemből gyűlöltem.
– Ki az az ember? – kérdeztem hidegen, és újra meghúztam az üveget.
– A kérdés úgy helyes, hogy ki volt az az ember, ugyanis meghalt. A fia vette át az üzletet, és éppen ezért kell a segítséged.
Meglepetésemre Cesar kivette a kezemből az üveget, és kiitta a maradékot. Ez a mozdulat mindent elárult a számomra. Az ügy sokkal komolyabb lesz, mint gondoltam. Nekem pedig épp erre volt szükségem.
