Beleolvasó
1. fejezet: Csínytevés
Adrian
Unottan ücsörögtünk Nash-sel a kollégium egyik eldugott folyosójának ablakában. Már sötétedett, bulizás helyett hamarosan mehettünk aludni. Mindkettőnk feje zsongott a nap során bemagolt tananyagtól, és korán reggel újabb előadás várt ránk.
– Holnap igazán kimozdulhatnánk kicsit – sóhajtottam fáradtan.
– Az egyik kocsmában koncert lesz, igazi élő rockzene. Kitombolhatnánk magunkat – rázta Nash a szőke tincseit, mintha máris ott lenne. Kerek arca kipirult a műveletben.
– Dögunalom ez a koli. Sosem történik semmi. – Bakancsommal belerúgtam a fal mellett álló műanyag székbe.
A Hartfordi Egyetem Művészeti Tanszékének kollégiumában laktunk, és mivel mindketten meglehetősen hasonló beállítottságúak voltunk, elég gyorsan összebarátkoztunk. Nash a saját neméhez vonzódott, én pedig… Nos, mondjuk úgy, hogy nem igazán tettem különbséget fiúk és lányok között. Minden esetben az illető személyisége határozta meg a pillanatnyi irányultságomat.
A koli tényleg unalmas, túl szigorúan felügyeltek minket. Semmi rendbontás, semmi hangoskodás vagy buli, ivászatról, és egyéb hasonló szórakozásról nem beszélve. Persze, titokban összejártunk a szobákba bandázni, de a büntetésektől tartva mindenki inkább a városban vezette le a fölös energiáit.
Leugrottam az ablakpárkányról, és megálltam a barátommal szemközt.
– Mutasd a nyakad!
Nash büszkén félrefordította a fejét, hogy feltárja előttem legújabb szerzeményét. Erős parfümillat csapta meg az orromat. Sosem szerettem, amiért ezt a tömény, fűszeres vackot használja, mert néha a fürdőben is meg lehetett fulladni tőle. Figyelmen kívül hagytam a számomra cseppet sem vonzó illatot, és Nash kiszívott nyakát tanulmányoztam. Tegnap éjszaka az egyik alkalmi partnere szabályos virágmintát szívott a nyakára. Még sosem láttam ilyesmit. A keskeny szívásnyomok virágszirmokká álltak össze.
– Ez a srác egy kibaszott művészvámpír – nevettem hátravetett fejjel, és jól bevertem a falra akasztott poroltó készülékbe. A fájó ponthoz kaptam a kezemet. – Picsába! Ez meg mi a francnak van itt?
Dühösen leakasztottam a piros palackot, és letettem a földre. Nash kuncogott a szerencsétlenségemen.
– Úgy látom, ma mindennel bajod van.
Egyet kellett értenem vele. Egészen kimerültem, és minden idegesített. Ahogy ez a rohadt palack is. Amikor pedig fáradt voltam, hülyeségek jutottak eszembe.
– Te oltottál már tüzet valaha? – Leguggoltam a készülék mellé, hogy jobban szemügyre vegyem.
– Nem, de kit érdekel? – fintorgott Nash, és a készülék felé bökött a fejével. – Ott az a két kallantyú.
– Szóval, ha ezt megnyomom, akkor kijön rajta a por?
– Gondolom, de azért meg ne nyomd!
– Hm, megnézem – vigyorogtam máris, mint egy rosszcsont gyerek.
Nash is leugrott az ablakból, majd hátrébb lépett. Sejtette, hogy nem viccelek. Marokra fogtam a két fület, és összenyomtam. Kattanás hallatszott, és abban a pillanatban eszeveszetten ömleni kezdett a por a készülékből. Sokkal jobban, mint gondoltam.
– Úristen! Te bolond vagy! Zárd el! – kiáltotta Nash éles hangon.
Nevettem a sikítozásán. Elengedtem a kallantyút, de az úgy maradt, és a por továbbra is ömlött a készülékből.
A francba!
A szám elé kaptam az ingem, hogy ne lélegezzem be az apró szemcséket.
– Már nem nyomom, de még mindig jön!
Felálltam. Rémülten néztünk egymásra Nash-sel. A por rövid idő alatt elkezdte beteríteni az egész folyosót. Már látni is alig lehetett a füstszerűen gomolygó szemcséktől.
– Tűnjünk el innen! – Megragadtam Nash karját, és magam után húztam a folyosón.
Röhögve, köhécselve futottunk néhány lépést, majd benyitottunk az első ajtón, és gyorsan magunkra húztuk.
– Baszki, hogy nézel ki? – kuncogott Nash.
– Te sem panaszkodhatsz – tört ki a nevetés belőlem, mert a barátom úgy festett, mint egy kísértet. Arcát, haját és a ruháját belepte a fehér por. Valószínűleg én is hasonlóképpen nézhettem ki. Szép lesz kimosni a hosszú hajamból. Röhejes volt az egész, de nem nevetgélhettünk tovább, mert a folyosóról hangoskodás zaja szűrődött be hozzánk.
– Tűz van! Tűz van! – kiabálta valaki.
A szám elé tettem a kezem, hogy elfojtsam a nevetésem, és akkor a tűzjelző visító hangja hasított a levegőbe.
Te jó ég!
– Kurvára bajban vagyunk – jegyeztem meg feszültséggel tűzdelt hangon.
– Cseszd meg, Adrian! – szitkozódott Nash. – Ha lebukunk, komoly büntetésnek nézhetünk elébe.
Körülnéztem, hol lehetünk. Egy takarítószertárban álldogáltunk, mert felmosóvödrök, seprűk és tisztítószerek sorakoztak a polcokon. Nem láttam másik ajtót, ahol meglóghattunk volna. Síri csendben várakoztunk, míg már nem hallottunk semmilyen neszt a túloldalon. Óvatosan kilestem a folyosóra. Sehol senkit nem láttam, de a porban kirajzolódott néhány lábnyom, és az ablakokat is kitárták.
– Nem látok senkit – súgtam Nashnek.
– Akkor lépjünk!
Halkan kiosontunk a helyiségből, és a lépcső felé vettük az irányt. Szidtam magam az ismételt meggondolatlanságom miatt. Igaza volt az apámnak. Sosem fogok felnőni. Huszonkét évesen ki csinál ilyen ostobaságokat? Hát én.
Hirtelen újra hangokat hallottunk lentről, valakik az emeletre igyekeztek. Visszapillantottam. Árulkodó nyomaink sorakoztak mögöttünk.
– Menj fel az emeletre! Én itt maradok, és eltüntetem a nyomokat – suttogtam.
– Le fogsz bukni – csóválta Nash a fejét.
– Ez az én saram. Nem kell, hogy mindkettőnket megbüntessenek.
A hangok már vészesen közeledtek. Nem maradt időnk hosszas tanakodásra.
– Tűnés! – taszítottam egyet a barátomon, és ő azonnal felrohant a lépcsőn.
A szertár felé hátráltam, a lábammal próbáltam elseperni a cipőink nyomát. A végén már nem kellett, mert a leülepedő por szép lassan eltüntette a többit. Az ajtónál jártam, kezem a kilincsen.
– Maga mit keres itt, Brown?
Összerezzentem a szigorú hangra, majd lassan megfordultam. Az egyik felügyelő állt előttem. A férfi dühös tekintettel, csípőre tett kézzel nézett rám.
– Gondolhattam volna, hogy maga csinálta. Na, jöjjön! – intett a fejével.
Szótlanul követtem a földszintre. Nem láttam értelmét a magyarázkodásnak.
– Itt várjon! – utasított a férfi az igazgató irodája előtt, majd bement az ajtón.
Miért van még itt az igazgató ilyenkor? Ledobtam magam az egyik székre, mire a ruhámból por szállt fel. A szemcsék táncát figyeltem a lámpa fényében.
Kellemetlen beszélgetésnek nézhettem elébe, ugyanis ez már nem az első eset, amiért behívattak. Legutóbb egy kopott padot dekoráltunk ki az udvarban, ami szerintem irtó jó lett, de a vezetőség nem értékelte. Azt mondták elhiszik, hogy művészeti iskolába járunk, de ne az egyetem parkjának elcsúfítására fordítsuk a tehetségünket. Azelőtt pedig visszaszóltam az egyik nevelőnek, aki állandóan beszólogatott Nashnek csak azért, mert meleg.
Az egyetemet szerettem, de a kolit nem. Utáltam a szabályokat. Apám nem engedte, hogy lakást béreljek. Tisztában voltam vele, hogy azért, mert nem bíztak bennem. Túl sok bajt okoztam már, pedig sohasem az volt a célom. Csupán nem találtam a helyem, és minden balul sült el.
– Menjen! – bökött a nevelő az iroda felé, majd távozott.
Nagyot sóhajtva léptem be a világos helyiségbe. Az ablakból a szemközti parkra lehetett rálátni. Én is szívesebben lettem volna most ott, és bámulom a babakocsit tologató anyukákat, minthogy részt vegyek az előttem álló kellemetlen beszélgetésben.
Az igazgatónő az asztal mögött ült, komoran nézett fel rám a szemüvege fölött. Most sem találtam szimpatikusabbnak, mint az elmúlt három év során. Sosem kedveltem, bár a sok egyoldalú diskurzusunknak köszönhetően ez az ellenszenv igencsak kölcsönös lett.
– Most mondanám, hogy üljön le, de a ruháját elnézve jobb, ha állva marad – károgta szigorú tekintettel, majd hátradőlt a székében. – Mr. Brown, mivel ez már nem az első eset, hogy megrovásban részesítjük, kénytelen leszek felhívni az édesapját, hogy keressen magának egy másik kollégiumot.
Rémülten kaptam fel a fejem. Arra számítottam, hogy leszidnak, esetleg kapok valamilyen figyelmeztetést, vagy egy hétig délutánonként nem hagyhatom el a kolit, de a kirúgásra sosem gondoltam volna.
– Ennyiért? Ne vicceljen már! – csúszott ki a számon.
A nő felvonta a szemöldökét.
– Már így is túl sok bajt okozott nekünk. Ez egy jó hírű kollégium – felelte jéghideg hangon.
Most aztán tényleg bajba kerültem. Nem akartam másik koliba menni, ahol senkit sem ismerek, és már csak ez az egy év maradt hátra. Meg kellett alázkodnom, amit rendkívül utáltam, de ez egyszer muszáj volt.
– Elnézést kérek, igazgatónő. Nem lehetne, hogy… – kezdtem.
– Nem! – vágott azonnal a szavamba. – Sajnálom, el kell hagynia az intézményt! Most menjen, és tegye rendbe magát! Értesíteni fogom, ha beszéltem az édesapjával.
Az esélyt sem kaptam meg. Mérgesen sarkon fordultam, és újra a lépcsők felé vettem az irányt. Kíváncsi pillantások kísértek utamon. Egyesek összesúgtak, mások nyíltan kacarásztak a kinézetemen. Valószínűleg én is röhögtem volna magamon, de a banya tett róla, hogy ne legyen hozzá hangulatom.
Kurvára nem tudtam, mi lesz most. Apám ki lesz akadva, Cindy pedig az orra alá dörgölheti, hogy ő megmondta. Gyűlöltem a nevelőanyámat.
Cindy alig tíz évvel idősebb nálam. Anno az ujja köré csavarta apámat, engem pedig állandóan basztatott. Hol a szexuális irányultságomba kötött bele, hol az öltözködésembe, hol abba, hogy túl sokat bulizom. Addig tömte a faterom fejét a hülyeségeivel, míg végül elküldtek ide, Amerikába, azon belül is West Hartfordba, hogy lehetőleg minél messzebb legyek tőlük. Igaz, ezt az egyet nem bántam, mert én sem akartam Cindy közelében lenni, viszont anyagilag még mindig tőlük függtem. Ők fizették a sulit, és ők szabták meg azt is, hogy kizárólag a kollégiumban lakhatok. Most viszont kihajítanak, és elképzelésem sincs, hol találnak nekem másik helyet, mert abban biztos voltam, hogy nem én választhatom ki, hová akarok menni.
– Na, mi a helyzet? – pattant fel Nash az ágyról.
Ő már lezuhanyozott. Szőke haja nedvesen tapadt a fejére, és csak egy alsónadrágot viselt. Hófehér bőre szinte világított a félhomályban.
– Kirúgtak – dörmögtem, és én is a fürdő felé fordultam.
Nash követett.
– Hogy mi van?
– Szerintem, az a rohadék banya csak erre várt. – Áthúztam a fejemen a pólót, és a földre ejtettem.
– Ne már, Adrian! – hüledezett a barátom. – Ez nem olyan nagy vétség, hiszen gyakorlatilag semmi kárt sem okoztál. Csak egy takarítás, és nyoma sincs.
– Le kell zuhanyoznom. Apa mindjárt hívni fog.
Nash csüggedten hagyott magamra. Nem lehetett túl boldog attól, hogy az utolsó évre egyedül marad. Mondjuk, a közös előadásokon találkozhatunk, de az már nem olyan lesz, mintha együtt laknánk.
A gyors zuhany után két törölközőben léptem be a szobába. Egyik a fejemen, másik a derekamon.
– Mit fogok csinálni nélküled? – Nash az ágya szélén gubbasztott.
– Inkább az a kérdés, hogy apám, vagyis inkább Cindy hová fog bedugni engem. – Kinyitottam a szekrényajtót, ahonnan pólót és rövidnadrágot kaptam elő.
– Nem tudom, vannak-e szabad helyek a kolikban, hisz nemrég kezdődött a tanév – tűnődött Nash.
Éppen, hogy magamra húztam a pólót, megszólalt a telefonom. Ránéztem a képernyőre, majd Nashre, és megnyomtam a hívásfogadás gombot.
– Szia, apa! – szóltam bele.
– Mi az istent műveltél már megint, Adrian? – kelt ki magából azonnal.
– Miért kérdezed, ha úgyis tudod? – feleseltem, és leültem az ágyamra, Nash-sel szemben.
– Ne szájalj velem, fiam! Miért kell állandóan ilyen helyzetbe hoznod minket? Tudod, milyen nehéz lesz új helyet találni neked?
Hallottam, hogy Cindy ott van mellette, és mondja a magáét. Felállt a szőr a karomon a nyivákolásától.
– Bárhol lehet bérelni egy kis lakást – jegyeztem meg bizonytalanul.
– Arról ne is álmodozz! Hívlak, amint sikerült valamit intéznünk! – közölte apa, és azzal megszakította a hívást. Legalább nem kellett sokáig hallgatnom a szitkozódását.
Ledobtam a készüléket az éjjeliszekrényre, és eldőltem az ágyon. Nash nem kérdezte, mit beszéltünk, mert apa olyan hangosan üvöltött, hogy mindent hallhatott.
Nash is hanyatt vágta magát az ágyon.
– Hátha valami király helyre kerülsz.
– Nevetséges. Huszonkét éves vagyok, és még mindig úgy bánnak velem, mint egy taknyossal – dünnyögtem a mennyezet felé.
– Mondjuk, ha nem csinálnál ilyen marhaságokat… – jegyezte meg Nash.
Csak azért nem szóltam vissza, mert igazat kellett adnom neki. De erről is ez a szar hely tehetett. Az ember már unalmában is őrültségeket talált ki. Néha tényleg úgy viselkedtem, mint egy gyerek. Ezt az egy évet kell kibírnom, aztán keresek valami melót. Nincs választási lehetőségem. Pedig még nagy terveim voltak a jövőt illetően, de talán később megvalósíthatom őket.
Keveset aludtam az éjszaka, ami azt eredményezte, hogy alig bírtam ébren maradni az előadásokon. Kedvetlenül lézengtem a kampuszon, és még az a kis tejfölszőke srác sem érdekelt, aki egész délelőtt a nyomomban járt, feltehetően azzal a szándékkal, hogy megismerkedjen velem. A morcos ábrázatommal elriaszthattam, mert végül nem szólított le, pedig lehet, nem ártott volna kieresztenem a gőzt.
Még be sem értem a koliba, amikor megszólalt a mobilom. Nem akartam elhinni, hogy ismét apám hív. Lehetetlennek tartottam, hogy ilyen hamar találjanak valamit.
– Csomagolj össze, mert ma este kiköltözöl! – utasított ellentmondást nem tűrő hangon.
Ilyen nincs!
– Gyorsak voltatok – húztam el a számat. – Hol kell jelentkeznem? – Behunytam a szemem egy pillanatra, és nekitámaszkodtam a porta melletti falnak.
– Sehol. Érted fognak menni – felelte apám.
Ez meglepett. Milyen koli az, ahol érte mennek az emberért?
– Akkor legalább azt mondd meg, hová fognak vinni?
Már azon se lepődtem volna meg, ha azt mondja, hogy a reptérre, és toljam haza a seggemet.
– Cindy unokatestvéréhez fogsz költözni. Ott jó kezekben leszel.
– Ne már, apa! Azt sem tudom, ki Cindy rokona! Inkább keresek én másik kollégiumot – csattantam fel.
Eszem ágában sem volt a mostohaanyám valamelyik besúgójához költözni. Tuti valami vén szatyor, aki még az itteni nevelőktől is jobban be akar majd szabályozni, és minden lépésemről beszámol apámnak.
– Fejezd be a hisztit, Adrian! Nem vagy már gyerek! Este érted mennek, és nem szeretnék többé hallani rólad egy rossz szót sem, különben megvonom az apanázsod!
Egyre jobb. Még fenyegetőzik is. Csak egyszer legyen vége ennek az évnek!
