Fogas kérdés - novella

Rebecca Reed

Fogas kérdés

Már az felbosszant, hogy alig találok parkolóhelyet. Egyszerűen nem értem, hogy miért kell az összes fontosabb létesítménynek a városközpontba tömörülnie. Ha el akarok menni egy bankfiókba vagy bármilyen hivatalba, rendelőbe vagy telefonos szaküzletbe, akkor idegbajt kapok, mire sikerül valahol leparkolnom. Aztán meg azért, mert a világ összes aprópénze nem elég az automatába, végül pedig még álljak (jobb esetben üljek) sorba azért, amiért jöttem.

Korábban érkezek, így amikor benyitok az ajtón, rettenetesen megkönnyebbülök, mert én vagyok az első. Hamarabb túl lehetek rajta. Talán csak rossz beidegződés, de a víz kiver a váróterem falára helyezett képek láttán. Megpróbálok nem figyelni rájuk, csak lehuppanok a sötétszürke párnázott székek egyikére. Az legalább kényelmes, bár remélhetőleg nem kell sokáig ücsörögnöm rajta.

Fülelek. Az ajtó mögül semmi zaj nem szűrődik ki. Egészen jól néz ki, fehér bőrrel bevont, gombokkal behúzott, akárcsak egy dizájn kanapé. Nem kizárt, hogy hangszigetelt, ami nem is baj. A túloldali sarokban egy fikusz kúszik a magasba, alsó leveleit már elhullajtotta, mellette a falon egy tévé, de jelenleg nincs bekapcsolva. Egy kis állványon prospektusok sorakoznak, azonban nem tudom jobban szemügyre venni, mert nyílik a bejárati ajtó. Egy nagyjából velem egykorú, húszas évei közepén járó srác lép be rajta, fülén a telefonjával.

– Oké, akkor megvárlak. Tényleg nincs semmi gond, miattam nem kell kapkodnod, kibírom azt a negyedórát – mondja valakinek, majd kinyomja a telefont, és rám néz. – Üdv! – mosolyog, és két székkel arrébb leül.

– Helló! – köszönök én is.

A hátizsákját ledobja maga mellé, és kényelmesen kinyújtóztatja hosszú lábait. Egyszerű farmer van rajta, de a cipője márkás. Tavaly én is venni akartam magamnak egy hasonlót, csak sajnáltam rá a pénzt, és talán nem is az én stílusom. Ellenben ennek a srácnak jól áll. Főleg, hogy a velúr bőrkabátja is hasonló árnyalatú, ami alatt vékony, világoskék kötött pulcsit visel.

Hirtelen kapom el a fejem, mert felém fordul. Valószínűleg így is érzékelhette, hogy megbámultam.

– Csak nem izgulsz? – kérdezi tőlem kedélyesen.

Meglepődve fordulok felé. Ő éppen beletúr az enyhén hullámos, barna tincseibe. Tekintetemmel követem a mozdulatot, mielőtt megszólalnék.

– Egy kicsit. Nem igazán szeretek ilyen helyekre járni. Szerintem az összes fogorvos szadista – bukik ki belőlem, és idegesen megtörlöm a tenyerem a nadrágomban.

A srác jókedvűen felnevet.

– Talán van benne valami. Sok rossz tapasztalatod van? – érdeklődik.

– Hm, akad pár – bólintok. – Alapvetően nem szeretem, ha valaki a számban piszkál. Ha pedig maszkot visel és fúrógépet tart a kezében, akkor különösen nem.

– Fogadni mernék, horrorfilm rajongó vagy. – Egész testével felém fordul, könyökével megtámaszkodik a szék támláján.

– Láttam már egyet-kettőt – vonom meg a vállam. – De ha ilyen alakok bukkannak fel benne, annak sosincs jó vége.

Megint nevet, és a vidámsága átragad rám is, elmosolyodok.

– Oké, de a fogorvosok pont, hogy jót akarnak neked, még ha kissé félelmetes is a módszerük.

– Nem minden esetben vagyok meggyőződve róla – ingatom a fejem. – Ki választ magának ilyen szakmát? Csak az, akinek van valami beütése. Lehet, hogy a fúró hangjára gerjed, vagy csak szájfétise van.

– Vagy szadista – ismétli meg a srác a korábbi állításomat.

– Pontosan – bólogatok mosolyogva. – Élvezik, ha másokat kínozhatnak, és még szólni sem tudnak miatta, mert a fél kezük kitölti a páciens száját. De a legjobb, amikor azt mondják, mindjárt kész, te meg már számolod a másodperceket, és a végén rájössz, hogy nem is tudsz addig elszámolni, mert egy végtelenségig tart, mire befejezi a kínzásodat.

Erre már hangosan felkacag. Csengő nevetése visszhangzik a csempézett falakon.

– Neked tényleg nagyon rossz tapasztalataid lehetnek. Most mit fognak csinálni veled?

– Annak örülnék, ha semmit – vágom rá –, de valószínűleg betömik az egyik hátsó fogamat.

– Az elég gyorsan megvan – feleli. – Szerintem az injekció része rosszabb.

Már kezdtem azt hinni, ő egyáltalán nem tart a fogorvostól, és nem túl férfias, hogy én meg itt rinyálok, úgyhogy egyből hevesen bólogatok.

– Ne is emlegesd! Kiskoromban hárman fogtak le az oltásoknál.

– Azért remélem, most nem lesz szükség ilyesmire – kuncog.

Aranyos. Határozottan aranyos. Jólesik, hogy eltereli a figyelmemet, mert azóta már az összes körmömet lerágtam volna.

– Te viszont nem látszol túl idegesnek – jegyzem meg.

Hosszan a szemembe néz, majd mintha kicsit zavarba jönne, a táskája pántját kezdi el piszkálni.

– Én sem örömmel ülök a fogorvosi székbe – ismeri be. – De semmivel sem jobb, ha halálra idegeskedem magam miatta.

– Ez igaz – sóhajtom, mire ismét rám néz, és ebben a tekintetben most van valami, ami miatt a gyomrom bukfencet hány, de nem tudok alaposabban meggyőződni a megérzésemről, mert ismét nyílik az ajtó.

Egy teltebb, alacsonyabb nő lép be, fején citromsárga sapka, aminek oldalán egy masni virít. A mellettem lévő srác megfogja a táskáját, és feláll. A homlokom ráncolva figyelem őket.

– Bocsánat, doktor úr, de alig találtam parkolóhelyet – hadarja a nő lihegve, és egy kulcsot tart a kezében, amivel a párnázott ajtóhoz lép.

Döbbenten meredek a srácra. Doktor úr? Te jó ég!

– Khm – köszörüli meg a torkát, majd mosolyogva felém fordul. – Gyere be, egy perc, és kezdhetjük – int a rendelő felé.

Valószínűleg sápadtabb vagyok, mint a helyiség berendezése. Gépiesen huppanok le a székre, és mereven várakozok, amíg ő magára húzza a köpenyét, aztán eltűnik. A vízcsobogásból tudom, hogy a kezét mossa. Az asszisztense meg egyfolytában beszél, de nem fogom fel, miről, mert azon pörög az agyam, amit a fogorvosokról mondtam neki. Jót röhöghetett rajtam magában. Csak én kerülhetek ilyen hülye helyzetbe.

– Bocsánat, már itt is vagyok. Szóval a hátsó fog rakoncátlankodik? – kérdezi egy pimasz mosollyal a szája sarkában. Válaszolni akarok, ám mielőtt megtenném, a fülemhez hajol: – Nyugi, nagyon élveztem.

Lehet, hogy az előbb elsápadtam, de most olyan vörös lehetek, mint a főtt rák.

– Nem fáj, csak van rajta egy pici lyuk – felelem.

Nem akarok egyebet mondani, mert az asszisztens ott sürög-forog körülöttünk, eszközöket pakol le, meg a poharat tölti fel vízzel.

– Oké, akkor megnézzük – mondja a srác, vagyis a doki, én meg kelletlenül kinyitom a számat.

Felhúzza a maszkot az arcára, és megvizsgálja az érintett fogamat, kicsit meg is piszkálja.

– Akkor egy tömés? – kérdezi olyan hangsúllyal, hogy még jobban zavarba jövök. Tudom, hogy szándékosan csinálja. Még jó, hogy az asszisztens nem hallotta, mert épp telefonál.

– Oké, bocs az előbbiért – suttogom. – De tényleg parázok a fogorvosoktól.

A szemén látom, hogy mosolyog. Ismét közelebb hajol.

– Ígérem, ezután nem fogsz. Hétkor végzek. Van kedved utána meginni valamit? Addigra kimegy a zsibbadás. Ja, és nincs semmiféle perverzióm – teszi hozzá.

Kellemes melegség fut végig rajtam, és fülig érő szájjal bólintok. Ezután már nem is igazán figyelek arra, mi történik velem, csakis az jár a fejemben, hogy randira hívott a világ legcukibb fogorvos