Beleolvasó

Prológus

Valahol a lápvidéken…

Finom kopogás ébresztette fel a füvesasszonyt. Morogva ült fel. A táltossal álmodott – borzasztót, véreset. A táltos egy íjjal a kezében egy árnnyal hadakozott. Ömlött a vér az oldalából. Korona gurult le a fejéről, egyenesen a mocsárba.

Szitokszavak futottak ki a füvesasszony fogatlan száján, és a mécsest kereste. Miután megtalálta, a kékesen parázsló kemencéhez csoszogott vele, hogy meggyújtsa.

A kopogás folytatódott. Lehet, szülni kezdett valaki, találgatta. Magára kapta a rongyos, fekete vállkendőjét, és ajtót nyitott.

Fagyos vaksötét fogadta. Senki sem volt odakint.

– Boróka – csengett egy vékonyka hang a háta mögött. – Boróka. Magor-Scythia füvesasszonyai közül az utolsó.

Az öregasszony megfordult, és elkerekedett a szeme. A kemence padkáján egy gyermek ült fekete csuhában. Alig tűnt tízévesnek. Fehér haja kétoldalt vastag fürtökben omlott le a vállán, hosszú ujjai hegyes körömben végződtek. Ölében egy fehér nyulat simogatott. Borókán átfutott a hideg.

– Hogy kerültél be ilyen hirtelen, kislánka? – szaladt ki a száján, noha sejtette a választ.

A gyermek ajkán szelíd mosoly derengett.

– Hány táltos van az országban, Boróka? – kérdezte félig leeresztett szemhéjjal.

– Úgy tudom, három. – Igaz, hozzám csak egy jár, az is olyan, bárcsak sose gyünne, gondolta mellé a füvesasszony.

– Három – ismételte a kislány. Jégkék szemével még csak nem is pislogott. – Tévedsz. Eggyel több van, mint kellene.

– Miért mondod ezt, lelkem? – puhatolta Boróka riadtan, és fél szemmel a kemencében felcsapó liláskék lángokat figyelte.

A kislány elkomorodott.

– Csak három lehet. Nem több és nem kevesebb.

Boróka összeráncolt homloka mögött kavarogtak a gondolatok. Vajon ki a negyedik táltos? És mit okoz, ha többen vannak? Aztán eszébe jutott, hogy nemrég hó hullott a lápban, pedig nyár közepe van, és a vallachok magor-scyth falvakat dúlnak fel a közelben, holott évszázadokon át békésen éltek…

– Miért gyüttél hozzám, lelkem?

Inkább azt kérdezte volna, hogy Isten fölött állónak gondolják-e magukat, de az óvatosság visszatartotta. A táltos éppen eleget beszélt róluk. Kényükre-kedvükre alakítják a világot, még a halállal is dacolnak, pedig csak emberek, akiknek mérhetetlen hatalom jutott a kezükbe.

A kislány felállt, és elindult az ajtóhoz. A csuha annyira lógott rajta, hogy az alját uszályként húzta a földön. A hátán rézszín nyolcszög virított, benne a végtelen fonat jelével.

– Túl sokat tudsz rólunk – fordult meg a kunyhó ajtajában. A padló remegett a talpa alatt. A felaggatott gyógyfüves csokrok himbálóztak a falon, és a felfűzött kagylók táncoltak az ablakban.

Boróka testét kiverte a jeges veríték. Jobb lett volna hallgatni. A padló mormogása mély dorombolássá alakult, és a tűz kialudt a kemencében. Csupán a mécses égett lobogó kék lánggal.

– De ne aggódj! – folytatta a kislány. – Most csak a negyedik miatt jöttem. Érzem a jelenlétét a jövőben itt, ezen a lápos vidéken.

A füvesasszony remegése cseppet sem hagyott alább, a padló azonban megnyugodott.

– Ezt a nyulat neked ajándékozom. – A kislány letette az állatot a küszöbre. – Hagyd, hogy maga válassza ki a gazdáját.

Előhúzott egy apró selyemszütyőt az ingujjából.

– Merengőfű – lóbálta meg az öregasszony előtt.

Boróka ajka megremegett. Ismerős édes illat kúszott az orrába.

– Főzd meg és add a negyediknek! – A szütyőt a nyúl nyakába akasztotta, kinyitotta a kunyhó ajtaját, majd eltűnt a holdtalan éjszakában.

Várhegy

királyi palota

„Szentséges Atyám,

Azért írok újra, mert az ország keleti szélén elszabadult az erőszak. Barba Neagra vallach fejedelem, akit megboldogult apám nemrég még szövetségesének tartott, most fegyverrel tör rám. Falvak égnek, embereket hurcolnak el, és keresztények halnak meg keresztény kéz által.

Az udvarom szerint mindez most nem fontos, és bölcsebb tétlenül hagyni a vérengzést, hiszen az erőnket a máshitűek elleni védelemre kell összpontosítanunk. Én mégis attól tartok, ha ezt most szó nélkül hagyjuk, éppen a gyengeségünket bizonyítjuk előttük. De az udvarom csak legyint az érveimre. Ezért olyan döntést hoztam, amely kockázatosabb, mint bármelyik csata. Fegyver nélkül indulok a vallach fejedelemhez, és szavakkal kísérlem meg őt új szövetségre bírni. Apám a fegyverekben hitt, én viszont a szó erejében. Hiszen Isten elítéli az öldöklést, és így minden bizonnyal mellettem áll.

Ugyanakkor mégsem tudom, visszatérek-e, mert Isten útjai kifürkészhetetlenek, de azt igen, ha most nem cselekszem, később már két ellenséggel kell megküzdenünk.

Kálmos király,

Saját kezűleg”

Az ifjú király újra elolvasta a levelet, ezúttal lassabban. Elidőzött a szavakon, és megcsóválta a fejét. Vajon jó gondolat elárulni a Szentatyának, mennyire nincs tekintélye? Cipriani Konstantin atya biztosan kijavíttatná, ha itt lenne. Rejtsd el a gyengeséged, még Isten elől is, mondta sokszor.

A király fintort vágott, majd a gyertya lángja fölé emelte a pergament.

Valamiért a láng már napok óta liláskék színben játszott, és a király sosem látta azelőtt ilyennek, de mások sem. Nyugtalanította ez az árnyalat. A fény átderengett a lapon, amitől a betűk alvadt vérszínben lüktettek, mintha feltépett sebek lennének.

Kálmos töprengve figyelte, miként hamvadnak el a szavai.

Újat kell írnia…

1

Kálmos felfedezte a frissen karóba húzott követeit a kapu előtt, és letaglózta az iszonyat.

Halálba küldte őket.  

– Uram, jól meggondolta? Még visszafordulhatunk – vetette fel Majs kapitány. Szürke szemével gyanakvón kémlelte a várat, aminek tornyain vallach zászlók lobogtak.

Kapotnyak vasrácsos kapuja ott magasodott előttük, akár egy álmos oroszlán vicsorgó szája.

– Maradunk – felelte Kálmos kurtán.

Megigazította a szarvasbőr kesztyűt a csuklóján, és várt. Kézfeje elviselhetetlenül lüktetett.

Mély levegőt vett, és a jobbján álló testőrparancsnokára pillantott. Nem nyugtatta meg, amit látott rajta. Sebők napszítta arcbőre alatt minden izom megfeszült, ajkát vékony vonallá préselte.

A kapu fölötti toronyban árnyak suhantak a mellvéd rései között.

Mintha a túlvilágon járnának.

Kálmos belemarkolt a lova sörényébe. Mögötte már idegesen toporgott a kétszáz fős kísérete, amit az anyakirályné rendelt melléje a tiltakozása ellenére. Egyedül akart jönni, fényes kíséret nélkül.

Az ifjú király szívébe belemart a bizonytalanság. Vajon meddig váratják még? Amint megjelent a kérdés a fejében, Kapotnyak kapuja reccsenve kinyílt, ő pedig mindenre készen belovagolt.

A szó erősebb a kardnál…

Amint megállt az udvar közepén, hirtelen minden gondolata egyetlen szóban összpontosult: menekülni.

De nem mozdult.

Már bánta, hogy nem hozta magával a nádort. El se mondta neki, mire készül.

A várudvaron több száz vallach harcos állt rezzenéstelenül, fegyvereiken megcsillant a rideg napfény.

Kálmos összeszorította az ajkát. Vékony koronája alól elindult egy verejtékcsepp, és szúró viszketést okozott a halántékán, de megállta, hogy odanyúljon.

Szemével felmérte a várat, amit nemrég foglalt el tőle a vallach fejedelem. Nádfedeles őrtornyok, mohalepte lakóépület, tágas belső udvarral. Egyelőre ennyit látott. Elsőre nem tűnt jelentős erősségnek, pedig ez volt az ország kapuja kelet felé, amíg a vallachok kezébe nem került.

Ezúttal nem kellett sokáig várakoznia. Az eléje siető szolga meghajolt előtte, és a ló kantárjáért nyúlt. Egy másik díszes ruhában fogadta, nyájas mosollyal szólalt meg latinul.

– Maiestas tua, Magnus voievod Barba Neagra maiestatem tuam expectat.

Kálmos biccentett. Tehát a fejedelem várja.

Leszállt a lováról, és átadta a kantárt a szolgának.

– Csak felséged léphet be, ez Barba voievod kérése – hajolt meg előtte a díszes ruhájú férfi.

– Mindenképp felségeddel tartok – szögezte le a testőrparancsnoka. – Ha levágnak, akkor is.

– Nem mehet be egyedül, uram – állt elő Majs kapitány is.

Sebőköt és Majst mindenképp magammal kell vinnem, határozta el magát Kálmos.

Az egyik zsoldos megmoccant a tömegben. Ne nézz oda, parancsolta magának, pedig a szíve majd’ kiugrott a mellkasából.

– Egyedül megyek – jelentette ki végül. Egy király nem rettenhet meg.

– De uram… – tiltakozott a testőre.

Kálmos felemelte a kezét, és a testőre lehajtott fejjel hátrébb lépett.

– Kövessen, felség – intett a vallach.

A király mély levegőt vett, és elindult a férfi után. Domine, adiuva me!

Ahogy haladt a hosszú folyosókon, egyre erősödött a dohos szag, ami különös keleti illattal keveredett. Szeme sarkából a koromfekete falakon lobogó fáklyákat kezdte számolni magában. A tizenhatodik fáklya után végre megálltak egy ajtónál. Két tagbaszakadt alabárdos állt vigyázzba előtte rezzenéstelen arccal. Kálmos hallotta, amint a túloldalon bejelentik a nevét.

Kinyílt előtte az ajtó. A táncosok drága kelmével borított paraván mögé suhantak. Kálmos az asztal mellett ülő társaságból rögtön felismerte a vallach fejedelmet. Megtermett alakja hivalkodóan uralkodott a többiek felett. Oroszlánsörényre emlékeztető haj, olajos fürtökben leomló fekete szakáll, drágaköves gyűrűk az összes ujján.

Egy szikár, szúrós szemű pap ült mellette. Kálmoson átfutott a hideg tőle. Csak találgatta, az öltözéke alapján milyen rend képviselője lehet, azonban a nyakában függő nyolcszögletű rendjel a legkevésbé sem volt keresztényi. Még csak nem is máshitű. Azoknak félhold alakban hajlított rókafarok a jelük évszázadok óta.

– Igazán megtisztelő, hogy Magor-Scythia királya személyesen jött el hozzám – szólalt meg nyájasan a fejedelem. A latin kiejtésben beazonosíthatatlan zönge rezdült.

– A követeim nem kaptak ekkora tiszteletet, ami egy keresztény fejedelemtől elfogadhatatlan – jegyezte meg Kálmos élesen, és a papra pillantott.

– Ah igen, a követek – mosolygott Barba szórakozottan. – Nem volt rajtuk korona, talán ez volt a baj.

– Ha tudtam volna, készíttetek párat a fejükre.

Barba elnevette magát, és hellyel kínálta maga előtt.

– Látom, tanultál a hibájukból – mutatott Kálmos koronájára. – De egy jelentéktelen vár miatt kockáztatod az életed? Ráadásul ilyen fiatalon. Mennyi idős is leszel most? Tizenöt? Tizenhat? Hallom, felséges anyád nagy ünnepségre készül. – Az asztalra csapott. – Bort a királynak! Ünnepeljük meg mi is a születésnapját!

Barba kiáltott valamit vallachul, amire egy szolgálólány jelent meg, és bort öntött egy címeres serlegbe.

Kálmos kimért tartással leült, és ekkor fedezte fel, hogy a serlegen ott virít a saját családi címere, a Torgulszirthy-sólyom. Még apja ajándékozhatta Barbának, néhai szövetségük jeleként. Nem nyúlt a borhoz, pedig a szája egészen kiszáradt. Ha elfogadja a felkínált italt, és beleiszik, azzal behódol a fejedelemnek. Cipriani Konstantin atya nagy hangsúlyt fektetett a gesztusokra.

Barba felhajtotta a maga kupáját, és mélyen a király szemébe nézett.

– Méltányolom, hogy eljöttél ide egyedül. De hol hagytad a tanácsadóid? Ilyen bolond a nádorod, hogy így elengedte a kezed?

Hogy merészel így beszélni a nádorról?

– Nem a vár miatt jöttem – válaszolt Kálmos pengeélen táncoló türelemmel.

– Nocsak. Akkor miért?

– Miattad.

Barba fejcsóválva megsimogatta a szakállát, ajkán gunyoros mosoly bujkált.

– Akkor hát lássuk, mit szeretnél tőlem.

Kálmos megfogta a serleget.

– Egyedül jöttem ide be, még a kíséretemet is odakint hagytam. Egy új szövetség reményében kerestelek fel. Keresztény fejedelem vagy, így a máshitűek támadása téged is fenyeget.

– Ó, egy szövetséget ajánl nekem Magor-Scythia ifjú királya! – jegyezte meg a fejedelem derűsen. Az embereire pillantott, majd váratlanul Kálmosra dörrent. – Itt ülök a váradban, és ahelyett, hogy fegyverrel követelnéd vissza, fegyvertelenül szövetségért esedezel előttem.

Kálmos összefonta az ujjait maga előtt. Olyan nyugalmat kényszerített magára, amire az apja is elismerően bólintott volna.

– Nem véletlenül jöttem fegyver nélkül, bízva abban, hogy a vendégjog ősi szokását tiszteletben tartod.

Barba hátradőlt, és ráérősen körözött a mutatóujjával a kupája peremén.

– Nem jó a borom? – bökött a fejével a serlegre.

Kálmos újra megfogta a serleget és finoman megdöntötte. A bor felszínén megpillantotta saját, csupasz arcát, és máris megértette az apját. Egy dukátust sem bíznék rád, nemhogy egy országot…

– Tehát szövetséget akarsz velem – váltott hirtelen hangot Barba. – Felsoroltam magamban, mi mindent akarhatnék tőled ezért a szövetségért cserébe, de túl sok pergament használnánk el aprócska dolgokra. Néhány váracska ide, pár földecske oda… á, már többre vágyom.

Egy gyertya sercegve elaludt a terem sarkában, és Barba szeme éhesen csillant.

– Rövid leszek. Az országodat akarom.

Csend követte a kijelentést, és minden szem a királyra feszült. Ne áruld el, mit érzel, parancsolt magára Kálmos. Azonban szarvasbőrbe bújtatott ujjai megcsúsztak a serleg falán.

Lepd meg az ellenfelet!

Ekkor Kálmos levette a koronát a fejéről, és letette az asztalra.

– Akkor vedd el!

Barba összehúzta a szemöldökét, és vastag ujjával megérintette a korona liliomszirmait.

– Gúnyt űzöl belőlem?

– Úgy tűnik, ez kölcsönös.

A teremben megdermedt a levegő,

Barba komorsága azonban fellazult. Széles vigyorral emelte fel a kupát, és ivott egyet a királyra.

– Valahogy egyezzünk meg akkor.

– Kezdjük ezzel a várral.

– Ráérünk mi azzal – vágta rá Barba, és intett, hozzanak több bort.

A fejedelem azonban húzta az időt. Pompás sülteket hozatott, és egymás után üttette csapra a hordókat. A táncosok visszatértek, a lantos folytatta a pengetést. Mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

Ez idő alatt Kálmos merőn nézte a fejedelmet, mintha ezzel akarná a tárgyalás folytatására ösztönözni. A koronát az asztalon hagyta. Sem ő, sem Barba nem nyúlt hozzá. A királyi fejék úgy feküdt ott, mint egy kényes trófea.

A fejedelem szót váltott egy előbukkanó apróddal, aki aztán elsietett. Pár perc múlva kinyílt az ajtó és Majs kapitány, valamint Sebők lépett be rajta.

– Beengedtem őket, hogy lássák, nem eszek királyt – közölte Barba leereszkedő hangon. – Odakint kisebb zavart okoztak. Tanulhatnának tőled fegyelmet. – Kezét beletörölte egy bozontos kutya szőrébe, és intett a két férfinak, hogy királyuk mellé telepedhetnek.

Sebők leült Kálmos jobbján, és olyan arcot vágott, mint akit megetettek odakint egy tál keserűmandulával. Majsnak sem volt jobb az ábrázata, de ő köpött is mellé egyet a válla mögé.

Barba továbbra sem mutatott hajlandóságot a tárgyalás folytatására. Még egy írnokot sem rendelt be, csak egymás után hajtotta fel a bort, miközben elmés adomákkal szórakoztatta az asztaltársaságot.

– Miért járnak bocskorban a felföldi bojárok? Hogy könnyebben tudjanak benne futni, ha jön az ellenség. Még jó, hogy rajtam csizma van – nevetett harsányan.

Kálmosnak elege lett a várakozásból. Felállt, felkapta a koronát az asztalról, és elindult. Azonban az ajtó előtt várakozó két alabárdos keresztbe tolta előtte a fegyverét.

– Ne olyan sietősen – csattant Barba hangja a háta mögött.

A zene abbamaradt, helyette a széklábak nyikorgása törte meg a beállt csendet.

Kálmos továbblépett az ajtó felé, megfogta a keresztbe rakott alabárdok egyikét, és arrébb tolta maga előtt.

– Nyisd ki! – szólt az egyik alabárdosra.

A férfi kérdő pillantást vetett a fejedelemre.

– Nem foglak elengedni – közölte ridegen Barba. – Akár be is zárathatlak.

Az alabárdos szemében tanácstalanság tükröződött.

Kálmos lassan megfordult, és az asztalhoz sétált.

– Bezárathatnál, csak nem fogsz. – Visszaült a fejedelem elé.

– Miért ne tehetném meg?

– A tekintélyed azt kívánja, hogy királyként bánj velem.

– Hát hogyne, felség – nevetett Barba.

Kálmos arra gondolt, ha az apja látná, mibe keverte magát, ugyanúgy nevetne, mint egykori szövetségese.

– Eljöttem hozzád, elfogadtam a felkínált helyet az asztalodnál, és te üres várakozással húzod az időmet – vetette a fejedelem szemére.

Barba tekintete vágott, mint a kés.

– Itt vagy a váramban. Beengedtelek, mert úgy tartotta kedvem. Tehát akkor tárgyalok veled, amikor csak óhajtom. A helyedben óvatosan fogalmaznék, ifjú barátom.

– Az ellenség már a kapudban kopogtat. A helyedben én is óvatos lennék – figyelmeztette Kálmos merészen.  

Barba felemelte a szemöldökét és hümmögve fonta keresztbe a karját maga előtt.

– Nocsak? És mit tudsz ajánlani? Az apáddal még hajlandó voltam tárgyalni, azonban te túl fiatal vagy hozzá. Bátran eljöttél ugyan, de a bátorság nem egyenlő az ésszel – mutatott Barba a halántékára.

– Békét – felelte hirtelen Kálmos, és miután látta, hogy Barba értetlenül pislog, megismételte: – Békét ajánlok.

A fejedelem komoran dugta vissza a kezét az övébe.

– Ahhoz több kell, ifjú barátom.

– Húszezer arany. Tőled. Minden évben.

Barba elkerekedett szemmel nézett a többiekre. Nevetni kezdtek.

– Milyen bátor vagy, a sacramentumát! – csapott a combjára. – Vagy inkább bolond. Nem gondoltam, hogy a nagy Arszlónak ilyen bolond fia van.

A nevetés elhalkult, és a kialakult csendet szinte vágni lehetett. Barba szűk szemmel méregette a királyt.

– Vakmerő vagy, kis barátom, mint általában a fiatalok. Mégis, hogy merészelsz így követelőzni? Vagy szeretnéd megismerni, milyen jól éleznek a köszörűköveink?

Kálmos megakadt az utolsó szón, és nem volt biztos benne, hogy újra sikerül visszatalálnia a gondolatfonalhoz. Ezúttal messzire ment, és Cipriani atya nem készítette fel az ilyen éles helyzetekre.

Épp menteni akarta, ami még menthető, amikor a vallach fejedelem megelőzte.

– Mit képzelsz magadról, a béke fejében te kérsz tőlem húszezer aranyat? Akkor tisztázzuk! – Két öklét az asztallapra helyezte. – Ezt az összeget én kérem tőled. A szabadon bocsátásodért pedig ugyanennyit.

Fogoly lettem.

Domine adiuva me![1]

Kálmos lassan forgatni kezdte a serleget az ujjai között, a fém hidege szinte égette a bőrét a kesztyűn keresztül is.

Csend borult a teremre. Kegyetlen, követelőző csend. Kálmos elrebegett magában egy imát, hiszen Isten mindig meghallgatja a hozzá fohászkodókat. Mindig…

Azonban nem érkezett semmilyen segítség.

Megszámolta a serlegen az összes követ. A számolás mindig segített a nyugalom megőrzésében. Tizenhat kő. Apja túl sokat képzelt ebbe a szövetségbe. Miféle látszat vezette őt az orránál fogva?

– Előnyösebb a számodra, ha én kérem tőled. Csupán a látszat kedvéért – felelte végül.

– Ezt nem értem. Miféle látszatról beszélsz?

Kálmos fellélegzett, amiért nem kapott azonnali elutasítást. Belekapaszkodott a kérdésbe, és mélyen Barba szemébe nézett.

– Egy erős szövetség látszatáról. Márpedig ez úgy lehetséges, ha fizetsz nekem. A gyengébbnek. Így látni fogják, hogy mennyire erős vagy. Ez a látszat fog megvédeni egy erősebb hatalommal szemben.

– Ez nem olyan biztos. Akár én is lehetek az az erősebb hatalom.

– Akkor nem az én váramat foglaltad volna el.

Barba szenvtelen arccal meredt rá. Egy darabig tekergette a szakálla végét. Tekintete korántsem sugárzott a magabiztos derűtől.

– Tehát azt mondod, fizessek neked a látszatért – ismételte fejcsóválva. – Azért ez elég ostoba gondolat. Nem tudtál meggyőzni, fiatal barátom. Elég hűbéradót fizettem apádnak, és eljött az idő, hogy te fizess nekem!

Hűbér? Apám szövetségese valójában egy nyomorult hűbéres volt? Csak én nem tudtam róla.

A pap megmozdult, és apró köröket kezdett rajzolni az asztalra a mutatóujja körmével.

Nem máshitű, de akkor mi? – töprengett Kálmos. És mivel tudná meggyőzni a fejedelmet? Hűbér, pattogott a fejében a szó. Az apám meg pénzért könyörgött más hatalmakhoz a máshitűek elleni védelem nevében. És meg is kapta.

– Vajon van különbség hűbér és az adomány között? – fordult ismét Barbához.

 Barba vállat vont.

– Mire akarsz kilyukadni ezzel?

– Ki merne megtámadni egy olyan nagyvonalú uralkodót, aki képes Magor-Scythiát támogatni? Azt, aki egykor éppen a hűbérura volt.

Barba elgondolkodva vakarta meg az alsó ajkát, és ekkor megszólalt a pap:

– Úgy hangzik, mintha magadra akarnád fordítani az ellenségeid figyelmét. Miért jó az neked?

Kálmos a papra pillantott, ám az ugyanúgy írta tovább a köröket, ezúttal a nyitott tenyerébe.

– Velem nem fognak törődni, mert a te hatalmad áll mögöttem – címezte Kálmos a magyarázatot Barbának. – Veled sem, mert elég hatalmad van, hogy…

– Ne merjenek megtámadni engem? – folytatta Barba az eszmefuttatást.

Kálmos bólintott, noha úgy szorította a serleget, hogy kissé behorpadt az oldala. Barba hátradőlt a székében. Arcán játszottak az izmok, szeme hosszan függött a királyon.

– Tehát fizessek neked, mert…

– Mert megengedheted magadnak – fejezte be a mondatot Kálmos. Annyira koncentrált, hogy a székreccsenéstől az asztal túloldalán egy szemhunyásnyi időre kiesett a szerepéből. Gyorsan rendeznie kellett a légzését.

Kínos csend honolt az asztal körül, csak a gyertyák és parázstartók vetettek néha szikrát a sarokban.

– Jó! – csapott Barba az asztalra. – Legyen! Könyöradományt küldök a nagy Arszló király gyenge fiának!

Kálmos alig hitte, amit hall. Ezúttal pislogni sem mert.

A pap szeme ugyanolyan sötét és szúrós maradt, ajka szegletében halvány mosoly bujkált, amit Kálmos nyugtalanítóbbnak talált, mint a saját szorult helyzetét. Ráadásul a pap becsukta a tenyerét, és immár a bal csuklójával írta a köröket, mintha feltekerne valamit.

Hogy palástolja zavarát, Kálmos előhozakodott valamivel.

– A váramat pedig nagylelkűen visszaadod nekem, a sereged pedig maradhat.

Barba felvont szemöldökkel hümmögött.

– Tehát a seregemet is akarod?

– A seregednek te parancsolsz, mitől kellene tartanod?

Kálmos későn eszmélt rá, mennyire arcátlan volt az utolsó kérése, de már nem merte módosítani. Félt, hogy azonnal összedőlne a látszatra épített vára. Csak azt sajnálta, hogy ebből az egészből kihagyta Istent.

Barba komoran meredt a királyra, majd kiszólt az odakint várakozó írnokának, hogy lépjen be.

[1] Uram, segíts rajtam!