Beleolvasó
2. fejezet: Barátkozás
Salvo
Philadelphia, négy évvel korábban
Ledobtam a pulcsimat a fűre, és a jegyzeteimmel a kezemben letelepedtem rá. Tanulnom kellett volna, ám helyette a többi diákot szemléltem. A padokon, plédeken és járdaszegélyen fiatalok kisebb, nagyobb csoportja ücsörgött. A kellemesen meleg szellő felém sodorta beszélgetésük, valamint hangos nevetgélésük zaját. Gondtalan fiatalok színes, üde kavalkádja, amelybe olasz származásommal tökéletesen beleillettem. Nem messze tőlem, egy csapat kínai diák tárgyalt nagy hévvel valamit, azonban egy szót se értettem belőle, mert saját anyanyelvükön diskuráltak. Jókedvű nevetésük engem is felvidított.
– Szia. Szabad? – állt meg mellettem egy szőke srác. Kezével jelezte, hogy leülne mellém.
Ismertem őt, habár a nevét nem tudtam. Építészmérnöki szakra járt, mint én, de a másfél hónap alatt, mióta a suli elkezdődött, még nem túl sok emberrel kerültem közelebbi kapcsolatba. Majdnem, hogy senkivel…
Arrébb húzódtam.
– Csak nyugodtan.
– Ruben Marshall – nyújtotta felém a kezét, miután lehuppant mellém. – Egy szakra járunk – tette még hozzá.
– Salvo De Rosa – fogadtam a barátságos kézfogását. – Tudom, láttalak már néhányszor.
– Ha zavarok, nyugodtan szólj. Csak észrevettem, hogy egyedül ülsz, és gondoltam, amúgy sem árt ismerkedni.
Zavarban volt, mindazonáltal díjaztam, amiért összeszedte a bátorságát, és odajött hozzám. Elmosolyodtam, mire ő is. Már korábban kiszúrtam, milyen jóképű, de így közelről még szebbnek tűnt. Szürke szeme fényesen csillogott, arcbőre hibátlan, mintha őt megkímélte volna a serdülőkorral járó pattanásos időszak. A hangja viszont mély, férfias, az arca karakteres. Két éven belül igazi szívtipró válik belőle.
A vörös hajú srácra is emlékeztem, akivel gyakran láttam együtt, biztosan haverok lehettek korábbról. Bevallom, mindkettőjükre felfigyeltem, ahogy számtalan másik fiúra szintén, hisz az egyetemen bőven akadt választék belőlük.
– Nem zavarsz. Tanulni akartam, csak semmi hangulatom hozzá – feleltem, mire ő előkapott két dobozos üdítőt a táskájából, és az egyiket felém nyújtotta.
– Nem lekenyerezni akarlak, csak felmelegedne a táskámban – nevetett aranyosan, még kellőképpen zavartan.
– Kösz. Amúgy sem fordult volna meg a fejemben, hogy ezzel vásárolnád meg a barátságomat – viccelődtem vele, és rögtön fel is oldódott közöttünk a hangulat.
Ruben sokat beszélt, én meg többnyire csak hallgattam. Jó darabig csupán a suli volt a közös téma, aztán áttértünk a bulikra, mert hát abból itt bőven akadt. Kiderült, hogy az egyiken mindketten részt vettünk, de nekem nem rémlett Ruben. Igaz, olyan sokan voltunk, hogy valószínűleg a fele társasággal se akadtam össze.
– Akkor szúrtam ki, hogy… Ööö, szóval…
Ruben dadogott, én meg a homlokom ráncolva néztem rá várva, hogy mire akar kilyukadni.
– Szóval, nagyjából ugyanaz az érdeklődési körünk – nyögte ki, és olyan édesen belepirult, hogy azonnal leesett, mire céloz.
– Te is meleg vagy – bólintottam.
Ruben megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, biccentett, és belekortyolt az üdítőjébe. Nem mutattam ki, de ez az információ meglepett. Vajon mikor vette észre? Biztosan a buliban, mert ott felszedtem egy srácot, habár az már a vége felé történt, plusz elég gyorsan leléptünk. Mondjuk, csak a parkolóig… Őszintén reméltem, Ruben nem épp azt a jelenetet látta, amikor részegen a kocsi oldalának dőlve hagytam, hogy a srác a szájával kényeztessen.
– De nem azért ültem le hozzád – szólalt meg újra. – Vagyis, az jó, ha vannak közös dolgaink, csak…
– Hé, ne feszengj már! – löktem meg a vállát. – Teljesen oké, ha ismerkedni akarsz, nem kell megmagyarázni.
– Oké – felelte megdörzsölve az arcát, mintha azzal eltüntethetné a zavarát. Utána megemelte a kezét, és a drága karóráján megnézte, mennyi az idő. – Lassan indulnunk kellene, kezdődik az előadás.
Feltápászkodtunk, útközben mindketten kidobtuk a kukába a kiürült dobozt, azután együtt sétáltunk be az egyetem épületébe. Ruben ismét megpróbálkozott beszélgetést kezdeményezni velem, és az egyszavas válaszaim miatt kezdtem egyre kínosabban érezni magam. Ennek mindössze egyetlen egy oka volt. Mégpedig az, hogy nem tudtam, Ruben mit akar tőlem. Viszont sejtettem, hogy ez nem most fog kiderülni.
Az előadóba lépve Ruben megtorpant, és felém fordult.
– Örülök a beszélgetésnek. Gondolom, még összefutunk.
Miközben beszélt, elnéztem mögötte, és kiszúrtam a vörös hajú srácot. Ők általában az első sorok egyikében ülnek, én meg hátul, fent. Ruben valószínűleg ezért nem invitált magukhoz.
– Igen, biztosan – kacsintottam rá, ami ösztönösen jött, de őt ezzel is sikerült zavarba hoznom.
Felszaladtam az utolsó sorba, ledobtam a cuccaimat, majd helyet foglaltam. Láttam, hogy Ruben úgyszintén leült a haverja mellé, és beszélgetnek. Biztosan rólam, vagy a fene tudja, mindenesetre nagyon belemerültek mindaddig, amíg el nem kezdődött az előadás.
Bőszen jegyzeteltem, közben tekintetem időről-időre megakadt a szőke és vörös fejeken. Ruben szimpatikusnak tűnt, valamint annyira kibaszottul szép, hogy simán kezdtem volna vele, viszont nem szándékoztam semmilyen komoly kapcsolatba belemenni. Ő nem az az egy éjszakás srác, és tényleg kezdett érdekelni, vajon milyen szándékkal közeledik hozzám. Nem nyomult, nem célzott semmire, csak barátkozott, ám ez még akármit jelenthetett. Az öltözéke meg a drága órája alapján azt is levágtam, hogy gazdag. Biztosan nem ösztöndíjjal került be ide, mint én. Nem mintha számítana, de vannak, akik nem vegyülnek a magamfajtákkal, jóllehet, Ruben nem ilyen. Volt egy olyan sejtésem, hogy hamarosan ki fog derülni…
Már kezdtem azt hinni, tévedtem, mert Ruben minden nap intett ugyan, azonban egyszer sem jött oda hozzám. A harmadik napon viszont, két előadás közötti szünetben, újra megállt előttem.
– Helló! Nem…
– Ugye nem akarod minden alkalommal megkérdezni, hogy nem zavarsz-e? – Intettem a fejemmel, hogy üljön le.
Ezúttal egy padon tanyáztam, Ruben pedig ledobta magát mellém.
– Fura vagy – jegyezte meg.
– Miért? – Hunyorítva néztem rá, mert a szemembe sütött a nap.
– Nem tudom. Miért ülsz mindig egyedül?
– Most sem ülök egyedül – tértem ki a válaszadás elől.
Ruben csak elnézően mosolygott. Még mindig szimpatikusnak találtam.
– Holnap lesz egy buli. Van kedved eljönni velem? – szegezte nekem a kérdést.
Majdnem visszakérdeztem, hogy miért pont én, na meg hol hagyta a kis vörös barátját, de nem akartam se bunkó, se elutasító lenni.
– Az, amiről szórólapokat osztogatnak?
– Akkor te is kaptál – bólintott, és várakozón nézett rám.
– Amúgy is menni akartam – árultam el neki. – Hol találkozunk?
Aranyos volt, ahogy nyomban felderült az arca.
– A koliban, vagyis az apartmanok egyikében lakom, nem messze a helyszíntől – hadarta előkapva egy tollat, majd a jegyzetem hátuljára felfirkantotta a házszámot, alá a telefonszámát. – Ott bemelegíthetünk előtte – tette még hozzá, mire én felvontam a szemöldököm.
Ruben egyből rájött, mire gondolok, és elnevette magát, ellenben most nem pirult bele, mint a múltkor.
– Arra céloztam, ihatunk valamit indulás előtt – mondta, miközben felállt, mert máris indulnunk kellett vissza.
– Piszkos a fantáziám, de azért nem ennyire – súgtam oda neki menet közben. Pedig dehogynem, pont annyira piszkos a fantáziám, hogy már el is képzeltem, mit művelnék vele bemelegítés gyanánt.
– Aha, az majd kiderül – vigyorgott a képembe, és minden további nélkül elindult vissza, úgyis tudta, hogy követem.
Az előadóba érve a menet ugyanaz volt, mint a múltkor. Ruben leült a barátjához, én meg fent helyezkedtem el. Nagyjából az előadás felénél küldtem neki egy üzenetet, amiben megkérdeztem, hányra menjek. Figyeltem, ahogy Ruben előkapja a telefonját, és pötyög. A második sorban ültek. Tökéletesen rájuk láttam. A vöröshajú srác hátrafordult, rám nézett. Semmi ellenségességet nem fedeztem fel a tekintetében, ezért rámosolyogtam, ő pedig viszonozta, majd rögtön vissza is fordult. Tényleg jó barátok lehetnek, hisz azonnal tudta, hogy Ruben velem üzenget.
Kilencre beszéltük meg a találkozót. Taxival vitettem el magam a sorompóval lezárt apartmanházakig, majd onnan gyalog sétáltam be, de előtte a portástól megkérdeztem, melyik irányban találom a harminchetes számot. Sosem jártam még itt, mondjuk, sok más helyen sem, hiszen a kampusz hatalmas területen fekszik, és mi többnyire csak ugyanazokat az épületeket, valamint előadótermeket látogattuk. Rohadt sok két-háromemeletes tömb húzódott egymás mellett, de könnyen megtaláltam a harminchetes számot. Beléptem a tágas közösségi térbe, ahol több fiatal is ücsörgött. Beszélgettek és kajáltak, nem igazán törődtek velem. Rögtön a lépcsőnél egy tábla jelezte, hogy balra található a négyes és ötös apartman, úgyhogy arra kanyarodtam, majd bekopogtam az ötös számú ajtón. Ruben széles mosollyal fogadott.
Beléptem, és körbevezettem a tekintetem.
– Nem is rossz ez a hely.
Az egész valójában egy tágas szoba volt, két ággyal, két fotellel, az egyik sarokban mini konyhával, tanulósarokkal és persze külön fürdőszobával. Ezenkívül bőven elfért még egy kisebb étkezőasztal négy székkel. A szekrényeket praktikus módon a falba süllyesztették, így nem foglaltak helyet. Meglepett, milyen újszerű minden, sokkal lepukkantabb helyre számítottam, habár magukat az épületeket is jól karbantartották.
– Akkor üdv az én kis birodalmamban – kínált hellyel Ruben az étkezőasztalnál, azután kinyitotta a hűtőt. – Mit iszol? Van sör, vodka, tequila és más nincs. Vagyis, üdítő.
– Vodka jó lesz valami kísérővel. Egyedül laksz itt? – néztem szét újra, mert az egyik ágy teljesen érintetlennek tűnt.
– Igen, szerencsére, bár néha unalmas egyedül. – Ruben kipakolta az asztalra az italokat, valamint a poharakat, azután leült hozzám.
– Ezek szerint nem a városban laksz.
Nem vártam el, hogy kiszolgáljon, ezért öntöttem magamnak és neki is.
– De igen, csak… – Itt elhallgatott egy pillanatra, aztán mégis folytatta. – Nem jövök ki túl jól a szülőkkel, úgyhogy inkább ide költöztem.
– Értem – rendeztem le ennyivel a dolgot, és felemeltem a poharam. – A jó döntésekre.
– A jó döntésekre? – kérdezett vissza mosolyogva.
– Ez jutott eszembe – vigyorodtam el, majd összekoccintottuk a poharunkat.
A vodka erős volt, ezért ittam rá egy korty narancslevet. Ruben grimaszolt egyet, és szintén ivott, közben alaposan szemügyre vettem őt. Középkék inget viselt, valami finom anyagból, mert ránézésre is jó lehetett a tapintása, és piszok jól állt a félhosszú, szőke hajához.
– Fested a körmöd? – csúszott ki a számon a kérdés, amikor tekintetem a kezére siklott, ahol Ruben neonsárgára színezett körmei köszöntek vissza rám.
– Ja, egy ideje rászoktam – emelte maga elé a kezét lecsekkolva, tökéletes-e a lakkozás.
– És még rám mondtad, hogy fura vagyok – nevettem el magam.
Valamiért nem is találtam furcsának ezt Rubentől. Illett hozzá. Inkább csak meglepett a dolog.
– Mert az vagy – öltötte rám a nyelvét, és újratöltötte a poharunkat.
– Oké, most már mondd el, mi furát látsz bennem – dőltem hátra mosolyogva, a válaszára várva.
– Ahhoz még ezt meg kell innom – vette kezébe a poharát, és leküldte a tartalmát. Megint fintorgott.
Jóízűen nevettem rajta, ami rég fordult már elő velem. Kezdtem kedvelni a srácot.
– Most már végképp kíváncsivá tettél.
– Tehát… – vett egy mély levegőt, aztán megköszörülte a torkát. – Nagyjából másfél hónapja kiszúrtam egy egzotikus külsejű, kurva dögös srácot, sötét, göndör fürtökkel, igéző fekete szemekkel, csábító mosollyal, és olyan testtel, amitől az összes csaj kiugrik a bugyijából. Erre mit látok? Az a macsó srác mindig egyedül üldögél a jegyzeteit bújva.
– És mi van a fiúkkal? – kérdeztem alig bírva visszatartani a nevetésem.
– Nos, csak a magam nevében nyilatkozhatok, mivel egyetlen meleg srácot sem ismerek a kampuszon.
Elhallgatott, holott pont ez a része érdekelt volna. Csak nézett rám azokkal a szép, ezüstösen csillogó szemeivel, és mosolygott.
– Hízelgőek a jelzőid – fogtam meg én is a poharamat –, de nem vagyok mindig egyedül.
– Hm, mondjuk egy kivételt valóban láttam: amikor az a kihúzott szemű gyerek leszopott a parkolóban.
Amint Ruben ezt kimondta, prüszkölve köptem a vodkát az asztalra. Egymásra néztünk, és kitört belőlünk a röhögés. Ez nem az elfogyasztott alkohol hatása volt, hanem a barátságunk kezdete. Ekkor még persze nem tudtam, csak azt, hogy ez a helyes szőke srác állatira jó fej, és most már kimondottan örültem, amiért elfogadtam a meghívását.
Együtt takarítottunk fel, és sétáltunk el a buliba, amit szintén az egyetem területén belül, az egyik közösségi épületben rendeztek. Nagyjából minden héten van egy ilyen, viszont ezen a helyen még nem jártam. Mindketten kissé becsíptünk, pedig csak három-három pohárral ittunk, a negyediket már ott szereztük magunknak. Kurva nagy tömeggel kellett megharcolnunk érte, de végül diadalittas mosollyal koccintottuk össze a poharunkat.
– Van valami terv? – kiabálta Ruben a fülembe, annyira ordított a zene.
– Először is, szereznünk kell egy üveg piát, mert nem akarok félóránként tömegverekedni, utána akár táncolhatunk is.
Szerettem táncolni, piásan főleg. Ruben kérte, hogy várjam meg. Jó tíz perc múlva előkerült egy üveg gyümölcsös vacakkal. Azt mondta, egyszerűen képtelen volt mást szerezni. Most már mindegy alapon meghúztam az üveget, aztán átadtam neki. Dumálgattunk, táncoltunk, és amikor kimentünk hátra rágyújtani, valaki még egy füves cigit is kezünkbe nyomott. Ruben nem dohányzott, de azt együtt szívtuk el. Ezen az estén annyit nevettem, mint már nagyon régen.
Ruben volt az, aki először kiszúrta a két srácot, aki bennünket figyelt. Ekkor jöttem rá, hogy ő tényleg csak barátkozni akart velem, nem azért ült le hozzám a parkban, hogy egy nyálas, romantikus kapcsolatba bonyolódjon. Meglátta bennem a lehetőséget, és jól ráérzett a dologra. Tökéletesen kiegészítettük egymást.
