Első fejezet
Csípős tréfa

Laris

Kiszáradt, göröngyös talaj recseg a csizmám talpa alatt. Errefelé se sokat esett mostanában. Dandover kihalt utcáit koptatom, sehol egy teremtett lélek, a vásártér is üres, pedig máskor zsúfolt a kereskedőktől. Alig páran maradtak a faluban, leginkább csak idősek és a betegek, mindenki más Shaderiver várában időzik, nehogy lemaradjon a herceg érkezéséről.

Merthogy hercegség lettünk. A fene gondolta volna, hogy Lazarus királynak egyszer eszébe jut, hogy Shaderiver is Bitoria része… Eddig mellőzött minket, ide látogatóba se igen jött el őfelsége. Arra még a szél se jár, mindig erre hivatkozott.

– Talán az ő hátsója se lovaglásra termett. Nem igaz, Parázs? – Megsimogatom a lovam orrát. Jó ideje gyalogolunk együtt a tikkasztó melegben, kimerült, ezért kímélem. Meg az ülepemet is. El vagyok szokva a nyeregtől.

A vásártér végében van egy itató, odavezetem a lovamat, és amíg iszik, én is lehűtöm az arcomat hideg vízzel. A mocsár sokkal hűvösebb és csapadékosabb, jobb szeretem azt a vidéket.

Friss kenyérillat csapja meg az orromat, ahogy elhalad mellettünk egy csapat öregasszony. A kosarukból kikukucskálnak a ropogós kenyérvégek. Nyelek egyet, mert igencsak megéheztem már, és Parázsnak se ártana némi szálastakarmány, de először el kell intéznem, amiért jöttem.

A kantárnál fogva megfordítom a lovam, és egy közeli, szűk sikátorban folytatjuk utunkat, aminek végén ott lesz a ház, ahová hívtak.

Ha minden jól alakul, gyorsan végzünk, azután keresek valami fogadót, ahol mindketten megtölthetjük a hasunkat.

A szürke falak ontják magukból a hőt, hiába nem érnek be ide a nap sugarai, árnyékban is fullasztó a hőség. Sehol egy zöld növény, bár ki sem bírná ilyen viszonyok között. Megidézhetnék egy kis esőt, ám azzal felhívnám magamra a figyelmet. Azt meg nem szeretném.

Az út lejtős, és kissé kiszélesedik, amikor az utca végéhez érünk. Fiatal férfi hajol ki egy barnakeretes ablakon, és rögtön int, amikor meglát.

Ahogy a házhoz érünk, a boltíves faajtó kitárul, és ugyanaz a férfi jelenik meg.

– Jó, hogy ideértél! Már nagyon vártunk. – Tenyerét izgatottan a fehér ingébe törli, amit hanyagul tűrte be a nadrágjába, mintha éppen most kapkodta volna magára. Vagy mint aki annyira ideges, hogy nem törődik ilyen apróságokkal. – A lovadat… – tétován maga mögé néz – …hozd be az udvarba.

Úgy teszek. Egyébként sem hagynám kint szegény párát.

Bent annyival javul a helyzet, hogy néhány cserépben satnya paukpalánták kókadnak, apró, piros bogyókkal, és egy termetes morkabokor vet árnyékot a döngölt földre, melyről gondosan felseperték a port.

A lovamat a bokor mellé kötöm ki, és Parázs egyből kedvet kap hozzá, mert letép pár húsos levelet. A vendéglátónkat ez láthatóan nem zavarja.

– Erre – int a fejével, így követem a gádorba, majd be a házba.

Bent hűvös van – legalábbis a kinti levegőhöz képest –, és egyből hallom a hangot, amiért idehívtak.

– Mikor kezdődött? – érdeklődöm, miközben a sötét folyosón haladunk.

– Az éjszaka. Már tegnap nyugtalan volt, és a bába azt mondta, jobb, ha érted küldetünk – tájékoztat a férfi, és megáll az ajtó előtt, ahonnan gyötrelmes vajúdás hangja szűrődik ki. – Segíts a feleségemen, kérlek!

Biccentek. Végül is, ezért jöttem.

Fiatal vagyok, bőven van mit tanulnom, de baj esetén egyre gyakrabban hívnak. Jólesik, hogy bíznak bennem.

A férfi kinyitja az ajtót. Az ágyon egy egészen fiatalka, széparcú lány fekszik, fekete haja csapzottan hullik a hálóinggel fedett vállára. Látszik, máris mennyire megviselték a fájások. Feltehetően az anyja ül mellette, a kezét fogja aggódva, az ágy végénél pedig a bába fordul felém. Arcára kiül a megkönnyebbülés, amikor meglát.

Senki sem szól, a feszültség a személyemnek köszönhető, tudom jól. A lány kimerülten piheg, tekintete szinte könyörög a segítségért. Az anya feláll, igazít egyet a szoknyáján, és hol rám, hol a bábára néz.

– Megvizsgálnám – jelzem, mielőtt az ágyhoz lépnék.

Az anya bólint, így odamegyek a lányhoz. Lehúzom róla a vékony takarót, és a meleg, gömbölyödő hasára helyezem a tenyerem. Koncentrálok. Érzem a félelmét, a szapora szívverését és a gyermekét is. Erő áramlik a tenyerem alatt. Könnyebb lenne, ha felhajthatnám a hálóinget, azonban úgy érzem, az szentségtörés lenne ebben a házban. Be kell hunynom a szemem, mert nehéz kizárni, hogy ennyien várják lélegzet-visszafojtva, hogy mit fogok mondani.

Már tudom, hogy nincs nagy baj.

Viszont arra nem marad időm, hogy megnyugtassam őket, mert kivágódik az ajtó, és egy jókötésű, bajszos, középkorú férfi ront be rajta. A szeme szikrát szór, akár a kovácsüllő, melyen forró vasat egyengetnek, és máris felbőszülve fújtat.

– Megmondtam, hogy nem hozhattok boszorkányt a házamba! – mutat rám, és az anyára néz.

– A lányunknak segítségre van szüksége – áll félig elém az asszony.

– Arra ott a bába – mennydörgi a ház feje, majd a fiatal kísérőmre szegezi a tekintetét. – Nem ezért bíztam rád a lányomat, Horamis!

A fiatal férfi összehúzza magát.

– De apám… uram… én csak… – dadogja, azonban az idősebb leinti, és ismét rám szegezi jeges tekintetét.

– Tűnj el a házamból, Laris! – Félreáll az útból.

Nem szólok, de megjegyzem magamnak: ő is tudja a nevemet. Biccentek a többiek felé, majd kisétálok az ajtón, végig a sötét folyosón, és kilépek a hőségbe.

– Meg ne lássalak a házam közelében többé, vagy megjárod! – ér utól az apa fenyegetőzése.

Túl sokszor hallottam már ezt.

– Várj, mester!

Megfordulok, a bába az. Számítottam rá, így előhúzom a táskámból a tégelyt, és átadom neki.

– A kislegény nem úgy fekszik, ahogy kéne. Dörzsöld be ezzel a has alsó részét, aztán mire a nap átfordul a házak mögé, túl is lesztek rajta.

Az asszony hálásan megszorítja a kezem, mielőtt átveszi a tégelyt, és egy erszényt csúsztat át nekem.

– Holdisten fizesse meg!

Vagy inkább a gazdád – gondolom magamban, és a táskámba csúsztatom a pénzt.

Eloldozom a lovamat, én már elvégeztem, amiért jöttem. A kence majd megcsipkedi a legényke fenekét, és szépen átfordul az anyja hasában. Onnan pedig a természet megtalálja az utat magának.

Megszoktam már, hogy nem mindenhol szívelik a boszorkánymestereket, így ritkán veszem szívemre a goromba beszédet. Pedig nem ártok nekik, alig használok varázslatot, ellenben egyes társaim igen, és emiatt sokan nem tesznek különbséget jó és ártó boszorkányok között. Sőt, a királyság egyes részein bebörtönzik a magamfajtákat.

– Ezek se kedveltek minket, barátom, de legalább a gyomrunkat megtölthetjük. – Megpaskolom Parázs nyakát, mire horkan egyet. – Vagy te már jóllaktál morkával? Ugye tudod, hogy felfúvódhatsz tőle? Nem akarok egész végig egy széljárta hátassal csatangolni. Mégis mit szólnának az emberek? Jóllehet, igazad van, gondolhattam volna erre akkor, amikor kikötöttelek oda. – Az utca végén Parázs az itató felé fordul. – Na, már megint megszomjaztál?

Engedek az óhajának, hagyom, hadd öblítse le az amúgy tápláló morkát. Utána nyeregbe pattanok, és felkeressük Dandover útszéli fogadóját, ahová gyakran betérünk, amikor erre járunk.

A fogadó az Elramba vezető elágazásnál fekszik, éppen ezért eléggé forgalmas. Most is sok a betérő vendég, akik a várba igyekeznek, de a szépszemű istállósfiúnak köszönhetően, Parázsnak mindig jut egy állás, és természetesen abrak is.

A fogadósné, Abitha arcán barátságos mosoly terül el, amikor meglát. Kedvel engem, amióta megmentettem az életét. Egy csúnya pókcsípés miatt magas láz gyötörte, ami egyébként ártó bűbáj volt, csak nem mondtam el neki azóta sem. Egy ilyen helyen sok rosszakarója lehet az embernek. Talán nem ízlett a vacsora, vagy nem volt szabad szoba, esetleg kihajították az illetőt, mert megeshet, ha túl részegre issza magát.

– Laris Vandran, hát újra errefelé vezetett utad. – Vaskos ujjaival elém tol egy feketesört. – Enni is akarsz?

– Csak ha maga készíti, Abitha – hízelgek, ámbátor tényleg szeretem a főztjét. Tulajdonképpen ezért jövök be mindig.

– Ma őzragu van, az uram vadászni vót. Jó fűszeres, pitébe tőtöttem. Szerintem ízleni fog – kacsint, és máris kifordul a konyhába, a helyét pedig a lánya veszi át a pult mögött. Deirka állandóan morcos, de lehet, csupán azért, mert nem szeret itt dolgozni. Abitha folyton panaszkodik miatta. Meg arra is, hogy egy legényre se néz rá.

A fogadó nevetéstől hangos, vándorszínészek szórakoztatnak egy csapat kereskedőt a túlvégen. Lányokból most kevés őgyeleg az asztalok körül, valószínűleg felkocsikáztak a várba, hogy láthassák a herceget egy pillanatra. Vagy ki tudja, talán megpróbálnak bekerülni az ágyába.

Egy csapat jólöltözött férfi érkezik. Komor, szakállas, sötétbőrű lépked elöl, de a mögötte lévő meglehetősen figyelemreméltó arccal és testalkattal áldotta meg a sors. Kedvtelve legeltetem végig rajta a tekintetem, majd visszafordulok a pulthoz, mert Abitha meghozta az ételemet. Mivel nincs szabad asztal, így kénytelen vagyok itt elfogyasztani.

Az előbbi jóképű idegen mellém telepszik. Csak fél szemmel veszem szemügyre, majd újra az ételemhez fordulok. Már az illatára összefolyik a nyál a számban. Kanyarintok belőle a fakanállal, és óvatosan ízlelem meg az első falatot, mert forró. Isteni finom! Abitha megint kitett magáért.

– Sört kérek – mondja az idegen, aztán megérzem magamon a tekintetét, és kénytelen vagyok felé fordítani a fejem.

– Mi az? – A hanglejtésem kissé goromba, de ahogy belenézek a sötét szemébe, rögtön nem az jár a fejemben, miért zavar evés közben. Ez a férfi nem egyszerűen figyelemreméltó, hanem szemet gyönyörködtetően tetszetős. Egyenes orr, nemes arcél, szögletes áll, csókolnivaló, formás száj és széles váll. Sötétszőke haja kiengedve, mindössze felül fogta össze apró kontyba, hogy ne lógjon a szemébe. Elbűvölő lehet, amikor a szenvedélyes órákban az arcába hullik.

Ó, én és az én ábrándjaim…!

– Semmi, egyél. – Az idegen visszafordul Abithához, és a fejével felém bök. – Van még olyan, amit ez az ember eszik?

– Nehéz lesz ez a te kényes gyomrodnak – motyogom, és újabb mennyei falatot tömök a számba.

Az idegen ismét felém fordul. Közben a társai is rendelnek.

– Az én gyomrom se kényesebb, mint a tiéd – veti oda sértettséggel a hangjában.

– Ha te mondod! – vonok vállat anélkül, hogy ránéznék. – A nemesek asztalán aligha fordul meg ilyen étel.

– Szoktunk… – vágja rá hevesen, majd rögtön elhallgat. – Miért nézel nemesnek? Egy vagyok közületek. – Hátrafordul, mint aki meg akar győződni róla, hogy tényleg nem üt el a fogadóban henyélő köznéptől.

– Igaz, ami igaz – hagyom rá evés közben. – Egyszerű gúnya van rajtad, noha a legdrágább kelméből. A kezed erős, mégis ápolt, az illatod meg olyan, mintha egy virágos mezőn hemperegtél volna.

Most már felé fordítom a fejem. A széparcú idegen döbbenten bámul vissza rám. Nyitja a száját, ámde nem találja a szavakat, majd csak kinyög egy ostobaságot védekezésképpen:

– És mi van, ha tényleg mezőn hemperegtem?

– Akkor szívesen hemperegnék veled én is.

A pimasz megjegyzésemre az arca sápadtvörösre vált, de állja a tekintetem.

– A szemtelenségeddel nemigen találsz magadnak sok pártfogót.

Félrenyelem az ételt, és köhögni kezdek. Tényleg gyönyörszolgálnak néz? Meg is sértődhetnék.

– Pedig azt hittem, tetszem neked, azért bámulsz – krákogom, majd leöblítem a fűszeres bárányt egy kis sörrel.

– Nem kelt bennem vágyat a csinos arcod – feleli unottan, és Abithához fordul, aki épp leteszi elé a pitét. – Köszönöm.

Somolyogva falatozok tovább. Máris feldobta a napon ez a találkozás, és mindjárt sokkal jobb lesz, mert csak nem hagyhatom viszonzás nélkül a sértését.

Elsuttogok egy varázsigét. Annyira biztosan nem hatalmas ember, hogy bajba kerüljek miatta.

Az idegen eszik, majd iszik rá. A következő falat után megrázza a fejét. Megint iszik. Megköszörüli a torkát. Ránézek. Ő vissza rám. Megkeményíti a tekintetét, és határozottan a szájába töm egy újabb falatot. Összerágja, és az arca egészen lángol. Ismét torokköszörülés, és iszik.

– No mi az? Csak megfekszi a gyomrod? – piszkálom jókedvűen. Én már félretoltam a tányéromat, és a sörrel a kezemben, enyhén felé fordulva figyelem a mókás jelenetet.

– Finom – mondja, de újfent a torkát köszörüli. – Enyhén csípős, pont így szeretem. – A társaira pillant, akik közül ketten szintén ugyanazt eszik rezzenéstelen arccal.

– Akkor gyűrjed befelé. Abitha nem szereti, ha meghagyják az ételt – biztatom.

Az idegen bólint, mély levegőt vesz, és fürge mozdulatokkal eltünteti a maradékot, aztán kiüríti a korsóját.

– Még sört! – Elcsuklik a hangja, és megrázza vöröslő fejét.

Innen is érzem, hogy szinte tüzet okád a lehelete. Mentségére szóljon, tényleg jól tartja magát, pedig alaposan megbűvöltem az ételét. Csíphetett, mint a fene.

Erről eszembe jut, hogy indulnom kell, mert este találkozóm lesz valakivel, és a mocsár lóháton is messze van innen.

– További jó mulatást, barátom – verem vállba. – Remélem, még összefutunk.

A szeme könnyekkel teli, látszik, hogy erősen küzd az elemekkel.

– Én kevésbé remélem. És főleg nem egy virágokkal teli réten.

Hangosan felnevetek. Tetszik, hogy még így is humoránál van.

– Ne tegyél elhamarkodott kijelentéseket – mosolygok teliszájjal, majd rendezem a számlámat, és egyben elbúcsúzok Abithától.

Parázs prüszkölve toporzékol, ahogy megérzi a jelenlétemet, én meg a homlokom ráncolom, mert több, díszes hámmal ellátott ló van bekötve mellé. Tényleg nemesek lettek volna? De akkor miért egy ilyen kevésbé jóhírű fogadóba tértek be?

– Máris távozni készülsz? – Az istállósfiú lép mellém. Szőke hajába néhány szénaszál gabalyodott.

Felteszem a nyerget Parázs hátára.

– Dolgom van estére.

A fiú közelebb hajol hozzám.

– Azt mondják, a herceg van a fogadóban. Szerinted melyikük lehet az?

A kezem megáll mozdulat közben, ahogy a szíjat húzom meg. A herceg? Döbbenten fordulok meg, és elnézek a fogadó irányába.

Ó, sápadt Hold! Csak nem őt etettem meg a csípős őzpitével? Mert akkor oda a fényes bevonulás…

Második fejezet
Boszorkányélet

Laris

A folyónak van egy nagy sodrású, ám egészen sekély szakasza. Itt szoktunk átkelni Parázzsal, mert ez a legrövidebb út a mocsárhoz. A kövek csúsznak, oda kell figyelni, ha az ember nem szeretne lezuhanni a mélybe, ugyanis néhány méterre tőle egy vízesés vonja be vastag páraköpennyel a környéket. Már messziről hallani a hangját. Megnyugtat, mert azt jelzi, közel az otthon.

Most szükségem is lenne némi léleknyugorra, mert azóta egyfolytában az jár a fejemben, hogy a herceg ételét megbűvöltem, és ha rájön, valószínűleg nem fogja szórakoztatónak találni a tréfát. A fogadóban sokan ismernek, könnyen kézre keríthet.

– Jaj, Parázs, ezt jól elintéztük! – sóhajtom, amikor megállunk a folyóparton. – Ha ránk találnak, mindent tagadj le!

Kedvem lenne megfürödni ebben a nagy melegben, de azt jobb a vízesés alatt intézni, itt összezúznának a kövek. Inkább nagy óvatoskodva végiglépkedek rajtuk, Parázsnak meg mindegy, botladozva követ. Innen egyedül is hazatalálna.

A folyó túlpartja vadregényes, ám kitaposott ösvény visz a mocsárig; nemcsak én használom ezt a szakaszt átkelésre.

Innen minden madárdal, minden nesz ismerős, és az alacsony férfi is, aki a házam közelében várakozik, egy oszlophoz béklyózva.

– Na végre! Hogy az ördög pörgesse a bajszod! Oldozz el, Laris! – kiábál, amikor meglát.

Elengedem Parázs kantárját, aki magától besétál az istállóba.

– Ugye, tudsz olvasni, Marli? – mutatok a táblára a birtokomat határoló kapu előtt. – Ide az van írva, hogy akkor lépj be, ha hívnak.

– Azt hittem, már itthon vagy, csak a füleden ülsz – hazudja szemrebbenés nélkül a bajárus, és rángatózva szabadulni próbál, de a varázsindáim szorosan tartják.

– Elhoztad, amit kértem? – Figyelmen kívül hagyom a szenvedését. Lopni akart tőlem, úgyhogy az sem zavarna, ha egész éjszakára kikötözve maradna. Épp az ilyen Marli-félék miatt bűvöltem meg a házamhoz vezető egyetlen csapást.

A bajárusok mindenfélével kereskednek, jóllehet általában tisztességtelen úton jutnak a portékákhoz. Viszont szinte mindent be tudnak szerezni, ha jól megfizeted őket. Marli dörzsölt fickó, ahogy a déliek mindegyike.

– Persze, hogy el. Mi másért lennék itt? – háborog.

Csettintek, a vastag, barna indák meglazulnak, majd visszahúzódnak a földbe. Marli megigazgatja magán a kopottszürke inget. Fekete, göndör hajába pár falevél ragadt, amit az állandóan jelenlévő szél fújhatott bele.

– Gyere, de ne nyúlj semmihez! – Elindulok a kitaposott úton, mellettünk a mórafű sárga virágai friss illattal töltik meg a levegőt. Távol tartják a szúnyogokat, azért ültettem őket.

A bejáratnál ujjammal titkos ábrát rajzolok a levegőbe a zár előtt, és az ajtó magától kinyílik. Marli óvatoskodva lép be, érdeklődve fordítja körbe a fejét szerény hajlékomban.

– Hű, micsoda boszorkánykonyha! – állapítja meg a temérdek edény, üveg, fiola és szárított növény láttán.

Ledobom a tarisznyámat az egyik székre, majd kitöltök egy pohár savanyúalmalevet a kancsóból, amiben bájolt harmatgyöngyök úszkálnak, és hidegen tartják. Jólesik ebben a nagy melegben.

– Mutasd azt a romport. – Leteszem a poharat, és közelebb lépek Marlihoz.

A táskájából kis vászonbatyut húz elő, és átadja.

– Többet hoztam, mint amit kértél, pedig mostanában nehéz hozzájutni. De nekem szerencsém volt, mer’ a herceg miatt sok kereskedő jött a várba, és az egyiknél vót egy adag – hadarja pörgő nyelvvel. – Sokáig alkudoztam rá.

Na persze. Mindig kell valami kifogás, amivel felverheti az árat.

– Huszonöt rutonban állapodtunk meg. – Kinyitom a batyut, és beleszagolok. Valóban rompor van benne, méghozzá friss, mert egészen csípős az illata. Fontos alapanyaga sok mindennek, mint például a Dandoverben használt kenőcsnek is. Mindamellett kis trükkel robbantásra is alkalmas. Innen a neve.

– Mint említettem, ez több annál, amit kértél – tagolja lassan Marli. – Legalább harmincat ér.

– Nincs annyim. Huszonöt, vagy viheted innen. – Visszanyújtom, remélve, hogy nem veszi el.

Marli kelletlen grimaszt vág.

– Adj helyette abból a pipadohányból.

Sejtettem, hogy kell neki valami. Csakhogy engem sem ejtettek a fejemre.

– Az sokkal többet ér, és egyébként alig van belőle. – Én is hazudok. A bajárusokkal csak így lehet tárgyalni.

Marli ismét kinyitja a táskáját, és kutatni kezd benne. Közben a romport leteszem az asztalra, és karba tett kézzel várom, mivel rukkol elő. Végül elvigyorodik, és felnéz rám.

– Különleges árum van számodra: tűzlélek hamu.

Elsőre nem tudom, örüljek-e vagy sem, mert sosem volt még dolgom ezzel az alapanyaggal. És fogalmam sincs, egyáltalán használható-e valamire. A Tűzlelkek az Ardent-vulkán hasadékában élnek, és hozzájuk csakis úgy juthatsz el, ha meghalsz. Vagy ha játszol a halállal. De a szerencsések össze tudnak gyűjteni egy kevés hamut abból is, amit időnként a vulkán pöfékel ki magából.

– És mit kezdjek vele? – kérdezem unottan.

Marli sötét arcáról lehervad a vigyor.

– Hogyhogy mit? Boszorkánymester vagy, nem?

– Még csak tanuló.

– Én nem ezt hallottam.

Büszkeség feszíti a mellkasom a szavaira. Tudom, hogy jó vagyok, ráadásul igazi tanító nélkül. Néha ugyan becsúszik egy-két apró baki, ámde mindenki hibázik, nem?

Csak a herceg rám ne találjon…

–  Hadd nézzem – sóhajtok, pedig már rég eldöntöttem, hogy kell nekem a hamu. Majd a jegyzetekben utánanézek, mire használhatom.

Megvizsgálom. Semmi különös nincs benne azon kívül, hogy vörös a színe. Az ócska szekrényem fiókjából előhúzom a legkisebb zacskónyi dohányt. Nem igazi dohány, van benne némi jókedvfű-keverék is. Azért szereti mindenki. Viszont csak keveset adok el belőle, mert rá lehet szokni.

– Nesze – nyújtom át Marlinak, akinek rögtön éhesen csillan a fekete szeme –, majd üzenek, ha bármi kell. Hamarosan úgyis megyek Elramba.

– Örültem a találkozásnak – füllenti vigyorogva, és sarkon fordul.

– Továbbra se nyúlj semmihez! – kiáltok utána.

Becsukom az ajtót, gondosan elrakom a szerzeményeimet, aztán gyertyát gyújtok, mert kezd sötétedni. Kisvártatva hallom a kiabálást, de szándékosan töltöm az időt. Felteszem a kannát a tűzhelyre, varázsigére tűz lobban alatta, aztán a teafüvek között válogatok. A kiabálás egyre hangosabb. Felnyögök, és leteszem a fadobozt az asztalra. Marli semmiből sem tanul.

Kimegyek. A bajárust félúton, a mórafűsor túloldalán találom, nyakig merülve az ingoványban. Mindkét keze magasba emelve, amiben a táskáját tartja, hogy ne ázzon el az értékes dohány. Mögötte egy fára akasztgatva fénygyökerek száradnak, bevilágítva a sötét mocsár ezen részét.

– Mondtam, hogy ne nyúlj semmihez! – morgom.

– Én csak… véletlenül leléptem az útról. Nem segítenél?

– A fénygyökér drága holmi. Szándékkal tartom ott. Nem szeretem, ha meg akarnak lopni. Szerintem hagyom, hogy elsüllyedj. – Azzal fogom, és úgy teszek, mint aki visszamegy a házba.

– Ugyan már, Laris, kérlek! – könyörög. – Nem hagyhatsz itt veszni!  Mi lesz, ha híre megy? Azt mondják, a herceg nem kedveli a boszorkányokat.

Megtorpanok, és lassan felé fordulok.

– Én sem kedvelem a hercegeket – motyogom. – De tudod, mit? Tényleg nem akarom, hogy itt leheld ki a lelked. – Visszalépek, és intek neki. – Dobd ide a táskát, és kapaszkodj!

Marli hezitál. A sűrű láp már az álláig ér.

– Mibe kapaszkodjak? – kérdezi bizonytalanul.

– Dobd már, vagy elsüllyedsz! – sürgetem.

Az agyafúrt fickó most kénytelen az én szabályaim szerint játszani. Elhajítja a táskát, ami a kezembe érkezik. Fogom, és kiveszem belőle a dohányt, aztán csettintek, és a láp elkezd megszilárdulni Marli körül.

– Na, most kapaszkodhatsz – mondom derűsen, majd elé dobom a táskát. – A dohány nálam marad. Jó utat hazafelé!

– Héé, több romport adtam! Hol a fizetségem? – kiáltja utánam.

– Öt rutont csak megér az életed, nem? – vetem vissza félvállról. – Máskor ne próbálj meglopni, Marli!

Jó üzletet kötöttem, vidám hangulatban teszem el magam másnapra. A reggelem is ugyanolyan fesztelen, mert nem jöttek értem a herceg emberei. Úgyhogy másnap Parázs hátára pattanok, és elindulunk Elramba.

Egy régi – mondhatni a legjobb – barátomat akarom meglátogatni, és egyúttal viszek neki ezt-azt.

Zediac pap. Éppen ezért különös barátság a mienk. A legtöbb egyházi személy messzire elkerüli a magamfajtákat. Minden Másfajzatot elutasítanak. Szerintük ördögtől való a mágia, meg minden, amire egy átlagos ember nem képes. Gyakran ellenünk hergelik a népet, de Zediac szerencsére nem ilyen. Ő nyitott szemléletű, és amikor Holdisten szava már nem segít, nem rest a mi tudományunkat használni. Tőle hamarabb elfogadják az emberek a segítséget, azt meg senki sem kérdezi, hogy a szer, amit kapnak, honnan való.

Mert Holdisten biztos nagy patikus lehet…

Elram ugyanúgy a folyó túloldalán fekszik, mint Dandover, de most máshol kelek át. Feljebb, az Éneklő mocsártól északra, Carcatu határába van egy kőhíd, ami a várba és Elramba vezet. Kényelmes tempóban fél nap az út lóháton. A táj festői, szeretek erre poroszkálni.

Máskor útközben megállok begyűjteni növényeket, amik a láp környékén nem nőnek, azonban most nem teszek kitérőt. Csak egy fogadónál állok meg, hogy a lovam szükségleteiről gondoskodjak, és ha már ott vagyok, legurítok egy korsó feketesört.

Nem volt jó ötlet, mert azonnal felsejlik előttem a sötét szempár, melyet két napja próbálok kiverni a fejemből, kevés sikerrel. Rövidre fogom a pihenőt, mert a pultnál szinte pulzálnak az energiáim, mintha most is ott ülne mellettem a herceg, akitől jobb távol tartani magamat. És nemcsak azért, mert ehetetlen csípőssé varázsoltam az ételét, hanem ha igaz, amit Marli mondott, akkor jobb meghúznom magam addig, amíg ki nem derül, igazak-e a pletykák vele és a magamfajtákkal kapcsolatban.

Kisvártatva elérem Carcatu határát, egykori otthonomat. A falu köré magas kőfalat húztak az itt élő Fényes Hold rendjének zsellérjei, akik lakhatásért, meg némi ellátásért cserébe a földjeiket művelik. Külön kis birodalom rejtőzik a zord kőfal mögött, melyre árnyékot vetnek a magasra nőtt fák. Varjak tanyáznak az ágakon, hangos károgásuk idáig elhallatszik.

Elfordítom a fejem. Sosem jártam a kőfalakon belül, de valahogy nem is kívánkozom megismerni az ottani életet.

A híd alatt sebesen zúg át a Shaderiver, a hegyek közelsége miatt itt még erős a sodrás. A kéklő víz tiszta, szinte látni a halakat, ahogy úsznak az árral. A híd korlátjára támaszkodva rövid ideig gyönyörködöm a megkapó látványban és a partszakasz sűrű növényzetében, majd visszapattanok Parázs hátára.

A távolban már látom Shaderiver várát, és Elram templomának tornya is feltűnik előttem. Ügetésre fogom a lovamat, és egykettőre elérjük a várost.

A poros földutat kemény macskakő váltja, az útszéli fogadókat, tanyákat pedig takaros házak. Ahogy beljebb érünk, úgy nőnek egyre magasabbra az épületek. Jómódú emberek élnek errefelé; kereskedők, hivatalnokok, mesteremberek, kézművesek. Természetesen sok szerencselovag és csavargó is megfordul a városban.

A templom a főtéren van, ünnepi ruhába öltözött emberek beszélgetnek előtte. Arrébb sátrakat állítanak fel az itteniek. Hát persze, ünnep van, ma éjszaka Holdtölte. Erre nem is gondoltam, pedig feltűnhetett volna, mennyire kevés napszámost láttam a földeken.

Kikötöm a lovamat a templom oldalnál, leemelem róla a tarisznyámat, és a vállamra csapom. A főbejárathoz sétálok. Csak páran néznek felém, majd folytatják a beszélgetést. Gyakran látni idegeneket errefelé, úgyhogy nem sokat törődnek velem.

De tudom, hogy ez mindjárt megváltozik.

Belépek a templomba. Hűvös levegő járja át a lenge ruházatomat. Ingem alatt apró libabőrök serkennek, noha nem a hideg miatt. Ahogy egyre beljebb megyek, úgy kelnek életre a testemen lévő rejtett motívumok. Bonyolult indák, betűk, alakzatok. Boszorkányjelek izzanak fel rajtam, fényes hologramokat vetítenek körém.

Ettől feltűnőbb nem is lehetnék. Megszentelt helyen nem tudom elrejteni az igazi valómat. Ahogy egyetlen boszorkány sem.

Fejek fordulnak felém a padsorokból, hallom, ahogy mögöttem betódulnak páran az eddig kint ácsorgók közül. Hazudnék, ha azt mondanám, nem élvezem a figyelmet. Érzem egyesek félelmét, mások csodálatát és a bizonytalanságot, ami körüllengi őket. Tartanak tőlem, mert tudják, ki vagyok. Csak azt nem, jó vagy rossz. És hogy mekkora erő lakozik bennem.

Arra még én sem tudom a választ.

– Elvonod a híveim figyelmét, Laris! – nevet Zediac.

Az oltár előtt állva nézte végig a bevonulásomat, és most mit sem törődve a meglepett emberekkel, baráti ölelésbe von.

Csökken a feszültség a levegőben.

– Nem tudok ennél észrevétlenebb lenni – vonom meg a vállam. – És amúgy is véget ért már a mise.

– Enyhe túlzás észrevétlen bevonulásnak nevezni ezt – paskolja meg a vállam. – Na, gyere! Vendégem vagy egy kupa borra.

A szentély melletti átjárón keresztül egy kisebb helyiségbe vezet. Zediac ebben a szobában szokott átöltözni, és alkalomadtán itt pihenget, vagy épp a vendégeivel beszélget, mint most velem.

Súlyos asztal mellett foglalunk helyet, hátam a fehér falnak döntöm, otthonosan érzem magam, hisz nem először járok itt.

Zediac kitölti a bort a fémkupába, és leül az asztal túloldalán. Sötét haja egészen a válláig lenőtt már, mióta nem találkoztunk.

– Örülök, hogy látlak – mondja őszinte, baráti mosollyal az arcán. – Ámbátor aggódom, mert az a hír járja, a herceg szigorítani tervezi a Másfajzatokra vonatkozó törvényeket.

Amíg beszél, belekortyolok a borba, de a herceg említésére máris megpimpósodik a számban.

– Ha már te is ezt hallottad, bizonyára igaz lehet. Minap nálam járt Marli, a bajárus. Ő szintén hasonlót említett – fintorgok. – Mi a benyomásod a hercegünkről? Gondolom, ott voltál a fogadóbizottságban.

Zediac is iszik, majd megtörli a száját, és fiatalos lendülettel csapja vissza a kupát az asztalra, egyben kihúzza magát.

– Ott voltam, és meg kell mondjam, szimpatikus képe van. Röviden és barátságosan üdvözölt mindenkit, mindazonáltal valami miatt kiverte a víz…

– Khm. – Engem szintúgy kiver a víz.

Zediac kíváncsian emeli rám a tekintetét a torokköszörülésemre, és folytatja:

– Aztán gyorsan távozott azzal, hogy kimerítette az út. De nekem olybá tűnt, mintha a szükség hajtotta volna.

Nem tehetek róla, kibukik belőlem egy kis nevetés, mire Zediac összevonja a szemöldökét.

– Miért érzem azt, hogy te tudsz valamit?

Próbálok komolyságot erőltetni magamra, és megrázom a fejem.

– Akkor nem kérdeznélek, ha tudnék valamit. – Még egy kis felháborodottságot is megjátszok.

– Csak ne ismernélek ennyire, barátom – csóválja a fejét Zediac. – Mit műveltél?

– Semmit. Megeshet, hogy én is összefutottam a herceggel…

Szemöldöke szorosabban összehúzódik, már-már összeér. Viccesen néz ki így.

– És?

– Mit és? – kérdem nemtörődöm módon. – Akadt némi szóváltás és egy kis csípős bűbáj.

Zediac megrökönyödve bámul rám, majd elneveti magát, és közelebb hajol.

– Csípős bűbáj? – Mivel nem válaszolok, újra kiegyenesedik, és rosszalló képet próbál vágni. – Szerencsétlen Oberon! Már értem, miért rohant el a lakrészébe. Muszáj neked mindig a tűzzel játszanod, Laris?

– Nem tudtam, hogy ő az – mordulok. A kupát forgatom a kezemben. – De nem kell aggódnod, mert ez idestova három napfelkeltével ezelőtt volt.

– Szerencsés vagy, ha megúszod ép bőrrel. Ő mégis csak a herceg! Na, de mit hoztál nekem?

Örülök, hogy nem kell tovább a ballépésemről beszélni. Előkapom a táskámat, és serényen kipakolok belőle mindent. Kenőcsök ilyen-olyan fájdalmakra, cseppek gyomorbajokra, olajok bőrkiütésekre. Csupa olyan szer, ami varázslat nélkül is gyógyít. Na jó, egy-kettő kapott egy kis bűbájt a biztosabb hatás miatt, ám a többi ártalmatlan. Nem akarom Zediacot bajba keverni.

– Itt maradsz az esti mulatságra? – kérdezi a barátom, miután mindent elpakolt az üveges vitrinbe.

– Eső lesz. Csupán telihold idején és esőben tudom elkészíteni az esőfőzetet. Úgyhogy haza kell érnem addig – hárítok, mert ténylegesen ritka, amikor el tudom készíteni ezt a különleges főzetet. Egyébként nem lenne terhemre egy kis mulatozás.

Felállok, Zediac odalép hozzám, egy erszényt csúsztat a kezembe. Nem az ő fizetsége, hanem a híveké, így zsebre dugom. Tőle nem fogadnám el.

– Mikor látlak legközelebb? – Nyitja előttem az ajtót.

A sötét folyosót halványan megvilágítják a rajtam díszelgő jelek. Zediac már annyira hozzászokott, nem bámulja őket állandóan, mint mások. Most csak a karomon látszanak, átsejlenek a vékony ingem alatt.

– Következő holdtöltére eljövök, és iszok veled, ígérem.

A templom szinte kiürült, alig néhányan tartózkodnak bent, de azok végig követnek tekintetükkel, ahogy elsétálunk a padsorok között.

– Vigyázz magadra! – Zediac megölel, és a fülembe súg. – A legjobb borommal és a legcsinosabb fiúkkal foglak várni.

Jó érzésekkel telve oldozom el a kantárt, és felülök Parázs hátára. A városból kiérve újra elnézek a vár irányába. Vajon a herceg részt vesz a mulatságokon? Vagy a saját udvartartásával ünnepli a Holdtöltét?

Azok a sötét szemek…

Nagyot sóhajtok, és megsarkantyúzom a lovamat. Mihamarabb haza akarok érni.

Harmadik fejezet
Vádlott

Laris

Bárcsak olyan érzékkel is megáldott volna a boszorkánysors, hogy időben kiszimatoljam a bajt. Akkor biztosan nem futok bele a láncinges fogdmegekbe, akik a hozzám vezető ösvényen vertek tanyát, a mocsárszélen.

– Te vagy Laris Vandran, a boszorkánymester? – állja utam egy megtermett katona, karddal a kezében. A társai közrefognak. Kettő lóhátra pattan, ebből arra következtetek, hogy szökésre számítanak. Ha pedig arra számítanak, az rám nézve semmi jót nem jelent.

– Mi dolgotok vele? – térek ki a kérdés elől.

– Ő az – vág közbe egyikük. – Ott a névjele a tarisznyáján.

Magamban szitkozódom. Tudtam, hogy egyszer bajba kerülök miatta, de ajándékba kaptam, és szeretem, mert puha, a mérete meg pont megfelelő.

Mielőtt bármit válaszolhatnék, nem túl barátságosan lerángatnak Parázs hátáról.

– Laris Vandran! Oberon Rei Arborius herceg parancsára őrizetbe veszünk ártó bűbáj használata okán. – Hátrakötözik a kezemet. – És most velünk jössz a várba, hogy ítéletet mondjanak feletted.

– Ítéletet? – emelem meg a hangom. – Tárgyalás nélkül?

A katona zavartan pillant a társaira, majd vissza rám.

– Azt én honnan tudnám? Mi csak parancsot teljesítünk. Hozzátok a szekeret!

Ekkor veszem észre, hogy a bokrok mögött ott áll a rabszállító.

A varjú csípjen valagon! Kellett ez nekem?

Mégis megorrolt rám az éjfekete szemű herceg.

– Menj haza, és vigyázz a házra! – súgom Parázsnak. A lovam felhorkan, és a fogdmegeket szinte felborítva, elvágtat az ösvényen.

Remélem, még viszontláthatom.

Előállnak a szekérrel, fellökdösnek a vasrácsok közé, és a hangos csörgéssel lelakatolják az ajtót egy vastag lánccal. Hátrakötözött kézzel ülök a masszív deszkapadlón, hátam az elülső oldalának vetem, és a szekér elindul. Két láncinges hátul lovagol, szemmel tartanak. Nehéz lesz csillapítani a nyughatatlan természetem, hogy ne kövessek el valami meggondolatlanságot. De szeretném ép bőrrel megúszni, úgyhogy muszáj lesz megmaradnom a valagamon.

Az utat figyelem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan visszajutok Elramba. Pontosabban a várba.

Kellett nekem annyit gondolni rá.

A katonák nem iparkodnak túlságosan, így ránk esteledik. Fáklyát gyújtanak. Az apró falvakban, fogadókban javában zajlik a Holdtölte ünnepe, mindenhonnan zene és hangoskodás szűrődik ki hozzánk. A fogdmegek egyike panaszba teszi, hogy szívesebben lenne a mulatságban, mint itt, mire a társai ráparancsolnak, hogy inkább a veszélyes utassal törődjön, azaz velem.

Igazság szerint ki tudnék szabadulni, ha akarnék, ám azzal még nagyobb bajt hoznék a fejemre. Megeshet, hogy pusztán a hatalmát akarja fitogtatni az uralkodó. Hogy ne tartsák gyenge kezű vezetőnek – megértem. Majd töredelmesen bevallok mindent, és bocsánatot kérek, hogy elégedett legyen őméltósága. Egy kis tréfa miatt csak nem küldenek a vesztőhelyre…

Elered az eső. Vége az esőfőzetemnek, és most várhatok a következő holdtöltére. A végén kénytelen leszek én magam megidézni a fellegeket, pedig nem szeretek beleavatkozni a természet rendjébe.

Az előbbi láncinges megint morog, mert bőrig áztak, de már a hídon járunk. Nekem jó dolgom van, a ponyva megvéd az esőtől, egyedül a karom sajog, és nem győzöm enyhe bűbájjal csitítani a lüktetést. Tartogatom az erőmet, mert ki tudja, szükségem lesz-e rá ma éjszaka.

Rákanyarodunk a várhoz vezető útra. Elram fényei tűnnek fel az engem kísérő katonák mögött, és arra gondolok, jobb lett volna, ha a mulatságban maradok Zediackal. Talán akkor elunták volna a várakozást ezek a morcos képű fogdmegek.

Kis idő után megállunk. Hallom, ahogy nyikorogva kinyitják a várkaput, és megint elindulunk. A külső várnegyedbe érünk, ahol a herceg udvartartása lakik. Az épületek legtöbbje díszes, ezekben élnek a magasrangú tisztségviselők, míg a vár mögött, a szerényebb hajlékokban a cselédséget szállásolták el.

Az ünnepség itt is javában zajlik, vidám zeneszó és nevetés hallatszik a sötét sikátorokon át. Ám mi nem megyünk tovább. Újabb kőfalnál állunk meg, a kísérőim leszállnak a lovaikról.

– Mozdulj! Megérkeztünk! – sürgetnek, miután kinyitják a ketrec ajtaját.

Hátrakötözött kézzel nehéz elaraszolni a szekér végébe, de valahogy sikerül. Megragadnak, lábra állítanak, és bevezetnek egy kapun. Ketten kísérnek a fáklyákkal gyéren megvilágított, huzatos folyosón.

Balra kanyarodunk, lekísérnek egy rövid lépcsőn, és máris a celláknál vagyunk.

– Kit hoztatok? – Idős börtönszolga áll fel egy rozoga asztal mellől.

– Egy átkozott boszorkányt. Melyikbe tegyük? – kérdezi az egyik kísérőm.

Az öreg végigmér, majd elindul.

– A második üres. – Kinyitja az ajtót, a fogdmegek belöknek rajta, az öreg pedig kétszer ráfordítja a kulcsot.

– Nem tűnik veszélyesnek, de azért legyél óvatos vele. – A láncingesek egy utolsó pillantást vetnek rám, majd távoznak.

Az öreg elcsoszog, és egy kupával tér vissza.

– Biztosan szomjas vagy. – Benyújtja a rácson. – Miért hoztak be, fiam?

Meglepődöm a barátságos hangnemen. Elveszem tőle a kupát.

– Olyan emberrel kezdtem, aki nem érti a tréfát. Köszönöm. – Iszok, mert tényleg szomjas vagyok.

– Hé, én nem kapok? – dörren egy elégedetlen hang átellenben.

Az öreg hátra sem nézve legyint.

– Fogd be a szád, Turdus! A te bendődnek egész Shaderiver vize nem lenne elég.

Elmosolyodom, közben szemügyre veszem a sötét cellában morgolódó, termetes alakot. Őt biztosan nem egy buta tréfa miatt hozták be.

– A herceg személyesen hallgatja ki a rabokat – szólal meg újra az öreg. – Ez idáig bölcs döntéseket hozott. Hátha a te ügyedben is okosan fog eljárni.

– Én is ebben reménykedem. – Visszaadom neki a kupát.

– Aludd ki magad! – Az öreg visszabattyog a helyére.

Megfogadom a tanácsát. Elnyúlok a kemény deszkán – amit ágynak csupán nagy merészséggel lehetne nevezni –, és próbálok pihenni. A gondolataim természetesen nem hagynak nyugodni, noha erre is van igézetem, úgyhogy végül el tudok aludni.

Éjfél körül a Turdus nevű alak újfent innivalót követel, amivel felveri a távolabbi cellákban raboskodókat is, és jó nagy hangzavar keletkezik. Percekig hallgatom a kiabálást, az öreg nem tudja lecsillapítani az egymással perlekedő rabokat. Aztán megunom, elmormolok egy erősebb bűbájt, és hirtelen mindenki elhallgat.

A beállt csendet nagy puffanások kísérik.

A csudába! Csak azt akartam, hogy elálmosodjanak. Erre állva elaludtak, és eldőltek, mint a részegek Holdtöltekor. Még az öreg is, de szerencsére nem ütötte meg magát. A fal mentén csúszott ülő helyzetbe, és most jóízűen horkol a földön ülve.

– Hát, legalább kipihened magad – vonok vállat, és elnyúlok a deszkán.

Beszédhangra ébredek. Őrök érkeztek. Kidörzsölöm az álmot a szememből, és a fekhelyemen ülve követem végig, ahogy láncra verve elvezetik Turdust. Érzésre korán lehet még. A herceg nem vesztegeti az időt…

Az öreg rám néz, a homlokát ráncolja, ezzel szemben nem teszi szóvá az éjszaka történteket. Viszont nem beszélget velem, mint tegnap, hanem visszamegy a helyére, és leül.

A várakozás felörli a türelmemet. Végül egész hamar visszahozzák Turdust, és én kerülök sorra. Nem vernek láncra, de a kezemet most is összekötözik. Egymásra pillantunk az öreggel. Biccent felém, mielőtt fellökdösnének a lépcsőn.

Tagadhatatlan, hogy némi feszültség borzolja a szőrszálakat a tarkómon, és nem a rám váró kihallgatás az oka, hanem az az éjfekete szempár, amit azóta sem tudtam kiűzni a folyton kavargó gondolataim közül.

Egyre díszesebb helyiségekbe érünk. A falakon míves gyertyatartók, bennük pislákoló gyertyákkal. Arrébb Shaderiver címere borítja be a falat embermagas vászonképen, vele szemben egy ajtó. Kék-sárga zászlót tűztek ki elé, aranyozott szegéllyel, középen az Ardent-vulkánnal.

Shaderiver lobogója.

Az egyik őr bekopog a faragásokkal díszített ajtón. Néhány pillanat múlva egy másik őr nyit ajtót, és bevezetnek a terembe.

Egy bordó kaftánt viselő alak ácsorog a terem közepén. Oberon herceg egy magastámlás, trónnak is beillő széken ül. Egy fiatal lány gyümölcstálat tart elé, amiből Oberon lecsíp két szőlőszemet, és csak utána emeli rám a tekintetét. Keze megáll a mozdulat közben, ahogy a szőlőszemet a szájához emeli, az arcára meglepettség ül ki, de olyan gyorsan leplezi, hogy mások bizonyára nem vették észre.

A mellkasomra soha nem érzett nyomás nehezedik, ahogy a szemébe nézek. Most még jobban megbabonáz, mint első alkalommal.

– Fenség, ő Laris Vandran, a boszorkánymester, akit ártó bűbáj gyakorlásával vádolnak – közli kimérten a kaftános alak.

Ösztönösen felmordulok, amiért úgy tesznek, mintha nem maga az uralkodó vádolt volna meg.

Oberon bekapja a szőlőt, és le sem veszi a szemét rólam, miközben összerágja.

– Szóval boszorkánymester… – ízlelgeti a szót a szőlővel együtt.

A helyiségben senki más nincs, pedig azt hittem, egy egész bizottság fog ítéletet mondani felettem.

– Az vagyok, hercegem – hajtom meg fejem. – De…

– Nem adtam szót – vág közbe.

– Elnézést, fenség. – A fejem lehajtva tartom. Muszáj megadnom a tiszteletet neki, ha szabadulni akarok.

Hallom, ahogy feláll, majd megjelenik a látóteremben a drága, marhabőr csizmája, és megáll előttem.

– Gondolom, tisztában vagy vele, hogy egész Bitoria területén tiltott az ártó bűbáj.

Most már felemelem a fejem, hiszen választ vár tőlem, de a tekintete valahogy béklyót ver a nyelvemre, és nehezebben jönnek a szavak, mint máskor. Festményre illő ez a tetszetős arc, melyet ezúttal kiengedett, fényes haj keretez. Shaderiver hercege minden kétséget kizáróan Bitoria történelmének legjóképűbb uralkodója. Vagy legalábbis egyszer az lesz, ha apja után megörökli a trónt.

– Természetesen tudom – szólalok meg végül a legalázatosabb hangomon. – Nem tagadom, hogy vétkeztem, ám úgy hiszem, az inkább volt tréfa, mint valódi ártó szándék.

A kaftános férfi hangosan felszisszen a herceg mögött.

Oberon oldalra billenti a fejét.

– Tréfa?

A szemem sarkából látom, hogy a kaftános is érdeklődve várja a válaszomat.

– Elismerem, buta gondolat volt megbűvölni az ételedet csak azért, hogy nekem legyen igazam. Bocsánatodat kérem az ostobaságom miatt, fenség.

Oberon tartása megváltozik, újra meglepettség ül ki az arcára.

– Miről zagy… – szólal meg a kaftános, azonban Oberon hirtelen felemelt karja beléfagyasztja a szót.

– Menjetek ki! Mindenki! – parancsolja.

– Mindenki? – kérdez vissza a kaftános. – Fenség, ez egy boszorkány. Nem maradhat kettesben vele.

– Mindenki! – dörren Oberon.

Lenyűgöz a határozottsága.

– Az őrök is? – akadékoskodik tovább az idegesítő alak, de elég egy türelmetlen pillantás Oberontól, és mindenki kivonul a teremből.

Rövid feszült csend borul ránk, aztán Oberon még közelebb lép hozzám.

– Szóval ezért csípett annyira? – Szinte érezni, ahogy vibrál a hangja.

Nem értem a kérdését.

– De hisz ezért hozattál…

Engem is leint.

– Még hogy nem bírja a gyomrom, igaz?

– Elnézésedet kérem – ismétlem. – Ha tudtam volna, hogy te…

– Akkor kevésbé vagy pimasz? – vág a szavamba megint.

– Akkor nem használok varázslatot.

– Miért csináltad?

Fürkésző tekintete rabul ejt, mindeközben egymást kergetik a gondolataim. A teljes igazságot semmiképp nem mondhatom el neki, mert akkor biztos, hogy nem maradna a fejem a nyakamon. Egy épeszű boszorkány sem venné a bátorságot, hogy a herceg szemébe mondja, játszani akart vele.

– Szórakozott kedvemben voltam. Nem gondoltam, hogy komoly bajt okozok neked, fenség. Sajnálom, ha kellemetlenségeid voltak – alázkodok meg újra.

– Ez nem válasz a kérdésemre. – Összeszorítja a száját, és csendben bámul. Túl hosszan. Már épp kezdem rendkívül feszélyezve érezni magam, amikor megszólal. – Nos, Laris Vandran, örülök, hogy ezt a bűnöd is bevallottad, de nem emiatt hozattalak ide.

A szemem kikerekedik döbbenetemben. Nem emiatt?

Átok marná a nyelvemet! Jól elárultam magam!

Még elkapom a mosolyát, amint épp elrejteni igyekszik előlem. Máris visszatér a gyomromba a bizsergető izgalom, és lesz, ami lesz, úgy döntök, kockáztatok.

– Tudtommal nem tréfáltam meg semmilyen más figyelemreméltó adottságokkal bíró férfit. Arra bizonyára emlékeznék.

Oberon rám mered, zavartan pislog párat, majd mielőtt megmutatná a pírt az arcán, hátat fordít nekem.

– Hízelgéssel semmire sem mész. A vád ellened igen súlyos. – Visszaül a helyére, és hanyag testtartással, a távolból méreget.

– Meg is osztod velem azt az aljas rágalmat, fenség?

Oberon összeszűkített szemmel vizslat. Szeretnék odalépni hozzá, hogy a hajába merítve az ujjaim felemelhessem a fejét, és lopjak tőle egy igazi hercegi csókot.

Ó, Holdisten! Hogyan gondolhatok ilyesmikre most?

– Hogy hazugság-e, majd kiderítjük. Azzal vádolnak, hogy rontást tettél egy gyermekre még az anyja hasában.

– Hogy mi? – szólok közbe illetlenül.

– A dandoveri gyermek, akinek te láttad el az anyját, farkastorokkal született, a nagyapa jött el panaszt tenni. Azt állítja a vajúdó lánya hasát simogattad, amikor rátok nyitott.

Fáradtan eresztem ki az eddig benntartott levegőt. Hát innen fúj a szél!

– Segíteni mentem, nem rontást vinni – válaszolok nyugodt hangon. – A csecsemő rosszul feküdt, a lány belehalt volna a szülésbe.

– És ez lett a segítséged ára? – horkan Oberon gúnyosan.

– Nem, fenség – rázom a fejem. – A farkastorok nem átok, hanem egy olyan torzulás, ami még az anya hasában alakul ki. Sok másik esetről is tudni a birodalomban. Nem gondolhatod, hogy minden gyermekre ártó bűbájt tettek!

– Te akarod megmondani, mit gondoljak? – kérdez vissza felszegett állal.

– Nem, dehogy, hercegem. – Meghajtom a fejem, hogy érezze, a hevességem ellenére ugyanúgy tisztelem. – Semmi okom nem lett volna annak a gyermeknek ártani. Sem a családjának. Segítséget kértek, ám az apa nem szível…

Nem tudom végigmondani, mert az ajtó hangosan kivágódik, és egy sötétbőrű, bronz mellvértet viselő, katonaféle alak lép be rajta. Oberon nyomban felpattan. Az alak végignéz rajtam, majd Oberonhoz fordul.

– Beszélhetünk, fenség?