Prológus

Bantawa-hegység, Coromor-erdő

Húsz évvel ezelőtt

Jefferson Byers füttyentett, és míg várakozott, tekintete az erdő sűrű növényzetét pásztázta. Kisvártatva meghallotta a csörtetést észak felől, és a terebélyes levelek alól előbukkant Kayo, szájában egy nyúllal.

– Jól van, kölyök! – paskolta meg Jefferson a kutyája hátát, és fegyverét a vállára vetve felmarkolta a földre ejtett zsákmányt. – Keressünk valami védett helyet, mert esni fog. Majd ott megsütjük.

A hegycsúcs lábánál kelet felé haladtak, ahol a sűrű lombok között néha felsejlett a völgy ködös párája. Kayo minden második vércseppet megszimatolt, amit az elejtett nyúl hullatott, olykor fel is nyalta a sárgába forduló moháról a vöröslő nedűt, aztán sietve követte gazdáját. Jefferson határozott léptekkel haladt előre, mintha tudta volna, hová tartanak. Két napja vált le a csapatától, mert senkinek sem volt bátorsága belépni a Coromor-erdőbe, csakis neki. A helyiek teletömték a fejüket mindenféle rémtörténettel, és egyedül Jefferson nem volt babonás a hatfős társaságból.

Keserűkövet gyűjteni jöttek, ami csak a Bantawa-hegységben található, de itt is elvétve. Éppen ezért értékes. A kereskedők és ékszerkészítők vagyonokat képesek kifizetni a legkisebb darabokért is.

Eddig jóformán semmit sem találtak, Jefferson ezért szánta rá magát, hogy különváljon, és a Coromor-erdőben próbáljon szerencsét.

– Ne maradj le, barátom! – korholta gyengéden a kutyáját, aztán hunyorítva elnézett a távolba. – Talán ott szerencsénk lesz. A kiszögellés alatt meghúzódhatunk.

A kutya, mintha értette volna, lelkesen előreszaladt, továbbra is meg-megszaglászva minden útjába eső növényt, majd amikor a sötét üreghez ért, csaholva jelzett a gazdájának.

Jefferson felnézett az égre. Sötét felhők kavarogtak a faágak fölött, ezért megszaporázta a lépteit.

– Nocsak! – A fegyveréért nyúlt, és leakasztotta a válláról, ugyanis a kiszögellés alatt egy barlang bejárata sötétlett. – Ez még jobb. Feltéve, ha nincs lakója.

A zsákmányt a földre ejtette, és a fegyvert maga előtt tartva beljebb sétált a tágasnak nem mondható üregbe. Kayo a lába mellett haladt.

– Fáklyát kell gyújtanunk, az orromig sem látok – suttogta Jefferson.

Hátranyúlt, és a zsákja oldalzsebéből előhúzott egy rudat, melyet megtört, és zöldes fény világította be a barlang falát.

Óvatosan haladtak előre. A szűk átjáró hirtelen kiszélesedett, és nem vezetett tovább sehová, csupán néhány beugró tátongott üresen – akárcsak az ő gyomruk – a rideg kőfal oldalában.

– Oké, haver! Azt hiszem, itt tölthetjük az éjszakát. – Jefferson lehajolt, és megsimogatta a kutyáját. – Már éhes vagy te is, igaz?

Kayo a farkát csóválta, és egyetértően megnyalta gazdája tenyerét.

Jefferson felemelkedett, és megfordult. Talpa alatt valami roppant. Ahogy felemelte a lábát, különös, zölden foszforeszkáló folyadék terült szét a poros földön, mellette üvegdarabok. Leguggolt, hogy közelebbről megvizsgálja.

Kayo beleszimatolt a folyadékba, aztán prüszkölt párat, és elhátrált. Jefferson egészen közelhajolt. Émelyítően édes szag kúszott az orrába. Abban a pillanatban Kayo az ég felé emelte az orrát, és vonyítani kezdett, mint a farkasok. Jefferson a homlokát ráncolta.

– Mi ütött beléd? – kérdezte, de hirtelen megszédült. Megrázta a fejét, és kiegyenesedett.

Pislogott párat, mert a látása elhomályosult. A kutya tovább vonyított. Jefferson kiejtette a kezéből a fegyverét, és a fejéhez kapott. Hirtelen úgy érezte, mintha teleöntötték volna a koponyáját forró viasszal. Egy pillanatra még látta az egyik beugróban megcsillanó fémládát, miközben a kutyájához lépett. Megragadta a világos bundájánál fogva, felemelte, és gondolkodás nélkül átharapta a hűséges társa torkát. Aztán végre megszűnt a vonyítás.

Első fejezet
Dante szerencséje

Wato

Napjainkban

A kopasz melák erőteljesen lök egyet rajtam. Megbotlok a bordó moherszőnyeg szélében, és majdnem elvágódok. Eléggé megalázó az érkezésem Ramon irodájába, de megérdemlem, mert megint egy meggondolatlan idióta voltam.

– Vegyétek le a bilincset – int Ramon az íróasztala mögül, aztán hátradől, és végigsimít a kecskeszakállán, amíg az emberei kiszabadítják a kezemet.

– Nem értem, miért van erre szükség – méltatlankodom. Megdörzsölöm a csuklómat, amint szabaddá válik mindkét kezem. – Még két nap sem telt el…

Ramon megvetően felhorkant, fekete szeme vészjóslóan csillan. A negyvenes évei derekán jár, arca beesett, inkább amolyan szikár, kitartó alkat, akiről nem gondolnád, mekkora erő lakozik benne.

– Talán adott bárki haladékot neked? Veszítettél, így hát fizess.

Nem kell hátranéznem, tudom, hogy az emberei ott állnak mögöttem, és csak arra várnak, mikor törhetik ripityára a csontjaimat, vagy esetleg örömmel megszabadítanának valamelyik ujjamtól. Úgyis tíz van belőlük, nincs szükségem mindegyikre. Szerintük. Találkoztam már megcsonkított szerencsejátékosokkal, akik újra és újra kockára tették az életüket Ramon bűnbarlangjában.

– Te is tudod, hogy megadom. Még sosem maradtam adósod. – A tőlem telhető legnyugodtabb hangon győzködöm, pedig az az igazság, hogy rendesen majrézok. Ez túl sok pénz. Marha nagyot kellene kaszálnom, hogy meg tudjam adni, csakhogy egy vasam sincs. Ergo, nincs mit kockára tenni. Ami baj. Állati nagy baj.

Ramon fáradtan megdörzsöli a homlokát, ezután felkönyököl az asztalra. Gyűrűk csillannak az ujjain, miközben megfontoltan összefűzi őket maga előtt.

– Valóban minden alkalommal törlesztettél, és kizárólag emiatt adok időt neked, Dante. Sok pénzről van szó, úgyhogy szeretném viszontlátni.

Lassan fújom ki a levegőt, vele együtt távozik a feszültség jó része belőlem. Már nem húzza a görcs a vállamat, Ramon engedékeny szavai kimasszírozták azt is.

– Három nap… – kezdi.

Ismét megdermedek, mire Ramon unottan felhorkant.

– Na jó, legyen inkább egy hét. Lásd, kivel van dolgod.

Az ajánlata gálánsnak tűnik, azonban ijesztő, sunyi vigyor ül ki az arcára. Nem akarom tudni, mit tervez velem, ha nem adom meg a pénzét.

Az egyik legjobb kártyajátékos vagyok a városban, és az lett a vesztem, hogy el is hittem magamról ezt. Túl magabiztos voltam, le kellett volna állnom, mégsem tettem. Mindent egy lapra… Általában utólag ismerem be, hogy rossz döntéseket hozok. És ez volt az eddigi legrosszabb az összes közül.

– Meglesz a pénzed – ejtem ki mereven a szavakat, ám nem igazán csendül meggyőzően a hangom.

Ramon hosszan méricskél, én meg a falat bámulom mögötte. Fekete, kínai betűket mázoltak rá, de fogadni mernék, Ramon sem tudja, mit jelentenek. A hely nemrég még egy kínai bűnbandáé volt, azonban Ramon bekebelezte őket. Remélem, az van odaírva, hogy aki az asztalnál ül, az egy csicskagyász.

Vicces lenne. Majdnem elmosolyodom a gyerekes gondolatra.

– Rendben. Akkor egy hét múlva várlak – int újra, és már oda sem figyel rám, mert a kezébe vesz egy papírt, és azt kezdi el tanulmányozni.

Sarkon fordulok, egy sötét pillantást vetek a tagbaszakadt alakokra, és távozom. Jelenleg taxira sincs pénzem, így gyalog vágok neki Wato keskeny utcáinak. Hol a szám szélét rágom, hol a körmömet, miközben azon töröm a fejem, hogyan húzhatnám ki magam ebből az átkozott slamasztikából.

Egy autó húz el mellettem, térdig beterít sáros vízzel, ami a reggeli eső után maradt az úton. Hangosan káromkodom, egy helyben topogok, mintha lerázhatnám magamról a szutykot, aztán zsebre dugom a kezem, és lehajtott fejjel továbbindulok.

Kölcsönkérek valakitől, és játszanom kell. Most utoljára. Így szerezhetek pénzt a leggyorsabban. Utána felhagyok a szerencsejátékkal, egy életre befejezem. Már, ha marad addigra életem…

Feldúltan nyitok be a lépcsőházba, legszívesebben felrúgnék valamit, annyira dühít ez az egész. A postaládából kilóg egy boríték sarka, ezért előhalászom a kulcsomat a zsebemből, és kiveszem. Meleg huzat csap arcon, amikor kézbe veszem a levelet. Amíg felcaplatok a másodikra, megnézem, mi van benne. Újabb felszólításra számítok, mert akad némi elmaradásom a számlákkal, de a borítékon nincs se címzett, se feladó, és le sincs zárva. Szórólap. Egyszerű, kettéhajtott papírt emelek ki belőle.

Jó a megfigyelőképességed?

Vezetőink mellé asszisztenseket keresünk, kiemelten magas
bérezéssel. Ha átmész a teszten, tiéd az egyik pozíció.

Tedd próbára magad!

Még az ajtóm előtt is a papírt bámulom, mint valami égből pottyant megváltást; talán ez a nagy lehetőség arra, hogy megváltoztassam az életemet. Miért is ne próbálhatnám meg? Jó megfigyelő vagyok, hisz általában ezért nyerek. Le tudom olvasni az emberek arcáról és mozdulatairól, ha blöffölnek.

Kinyitom az ajtót, a lábammal rúgom be magam után, és a nappaliba sietek. A párnák alól előhalászom a telefontöltőmet, bedugom, és elküldöm a jelentkezésemet a megadott e-mail-címre. Nem írok semmi különöset, mivel ők sem részleteztek semmit. Valószínűleg úgyis a teszt fog számítani.

Miután végeztem, bedobom a sütőbe az egyetlen mirelitkajámat, ami a frigómban árválkodik, aztán irány a fürdő, hogy lemossam magamról a nap szennyét. Frissen, tiszta ruhában lépek ki, és már az ajtóból hallom a hangjelzést a telefonomon, hogy e-mailem érkezett. Menet közben a sütőre pillantok, még öt perc. Megnyitom az üzeneteket. Egyáltalán nem számítok rá, hogy ilyen hamar reagálnak a jelentkezésemre, pedig ők válaszoltak. Holnap tizenegyre várnak a Intercawn Company épületébe, a portán majd útbaigazítanak.

– Nahát, kisfiam! Hová indulsz ilyen elegánsan? – néz végig rajtam Mrs. Mills a lépcső aljáról. Ő a szomszédom és a jótevőm, mert mindig gondoskodik arról, hogy ne haljak éhen.

– Állásinterjúra. – A kijelentésem majdnem kérdésnek hangzik, mert még én magam is nehezen hiszem el, hogy ilyesmi történik velem.

Mrs. Mills megtorpan egy pillanatra, majd elmosolyodik, és fellép mellém.

– Jól van – megpaskolja az arcomat –, aztán csak vigyázz, ne kopaszd meg őket nagyon, mert legközelebb nem ülnek le veled játszani.

– De… – tiltakoznék, csakhogy ő már nyitja a lakása ajtaját.

– Csokis kekszet sütök. Majd teszek félre neked belőle. – Azzal becsukja maga mögött az ajtót.

Milyen dolog már az, amikor a szomszédai sem hisznek az embernek? Ettől függetlenül jókedvűen kocogok le a lépcsőn, és buszra ülök, mert legalább a bérletem nem járt le. Három megálló után át kell szállnom, pedig szívesebben sétálnék, olyan szép az idő, a virágok is nyílnak, jó illat van, és Wato utcái ilyenkor benépesednek. Azonban gyalogosan biztosan elkésnék.

Az Intercawn Company székhelyét el sem lehetne téveszteni, mivel nagy, kék betűk hirdetik a bejáratnál. Többemeletes, modern épület, egyértelműen jól állhat a szénájuk. Orvosi cuccokkal foglalkoznak, legalábbis ez az infó rémlik róluk, mivel úgy voltam vele, ha felvesznek, ráérek utánanézni, kik ők. Addig meg minek strapáljam magam, nem igaz?

Belépek a fotocellás ajtón. Kellemes hűvös fogad, meg marha nagy csend. A portáson kívül egy lélek sem tartózkodik a tágas aulában, aminek a falait sötétszürke márványlapok borítanak. Hirtelen úgy érzem magam, mintha egy krematóriumban lennék. Igaz, sosem jártam még krematóriumban, de valami ilyesminek képzelem el, csak a fejemben a csempék hullanak a falról.

A pulthoz sétálok, a középkorú férfi feláll, és mielőtt megszólalnék, ő kezd el beszélni:

– Üdvözlöm! Már vártuk. Azonnal felkísérjük önt a tárgyalóba.

Már vártak? Talán én vagyok a főnyeremény? Lehetséges, hogy mást nem hívtak tizenegyre. Vagy ez már a teszt része? Lehet, nem is egy vacak papírlapot kell kitölteni.

Gyanakodva fixírozom a pasast, de egy arcizma sem rándul, pontosabban barátságosan rám mosolyog. Nem hazudik, tényleg vártak.

Jobbról egy biztonsági ember tűnik fel, egy szót sem szól, csupán lecövekel a pult végénél.

– Az úr mutatja az utat – mondja a portás.

– Maga hívő? – nézek vissza rá, mire zavarba jön.

– Parancsol?

– Semmi – mosolygok elnézően, majd követem a magas, fekete öltönyös férfit.

Kihalt folyosón haladunk, a falak visszaverik a lépteink zaját. Zöldes fényű lámpák világítják meg az utunkat, nem az Úr. Egészen kísérteties az egész. Fogadni mernék, ennek is van valami pszichológiai oka. A zöld általában nyugtatóan hat ránk, ugyanakkor ez a sivár, modern környezet hatalmat és erőt sugároz. Az ember önkéntelenül kicsire húzza össze magát.

A biztonsági őr kinyit egy ajtót előttem. Megáll kint, én pedig kíváncsian, és enyhe izgatottsággal a gyomromban lépek be.

A helyiség valóban egy tárgyalónak tűnik. Körben asztalok vannak szorosan összetolva, három öltönyös férfi ül a túlsó felén, mindkét oldalon két-két újabb biztonsági ember várakozik. Nem értem az egészet. Csak egy állásinterjúra jöttem… Vagy ennyire gyatra lenne a közbiztonság a városban?

– Foglaljon helyet, Mr. Dalsaw – mutat a hozzám legközelebb eső székre a középső alak.

Dalsaw? Nem így hívnak. Most már teljesen biztos, hogy ez maga a teszt, ezért nem javítom ki. Kíváncsi vagyok, hová vezet ez a színjáték.

Kihúzom a széket, és leülök. Megfigyelőképesség – ugrik be újra. Villámgyorsan felmérem a környezetem. Mindhárom fickó idős, szemüvegesek, egyforma szürke öltönyben. Csupán a nyakkendőjük különbözik. Az egyik előtt aktatáska fekszik.

– Örülünk, hogy elfogadta az ajánlatunkat – szólal meg a bal szélső.

A biztonságiak ugyanolyan fekete öltönyt viselnek, mint amelyik bekísért. Egyiküket nem látom jól, mert takarja egy méretes pálma levele, de a haja szőke, és fiatalnak tűnik.

– Természetesen számíthat a diszkréciónkra – folytatja ismét a középső, ezért elvonja a figyelmemet a szőke férfiról –, és a segítségünkre is, ha bármi gond adódna.

Gond? Miről beszélnek? Kezdem elveszíteni a fonalat. Mit kellene válaszolnom?

– Ennek örülök – biccentek kimérten.

A jobboldali fickó arrébb tolja az aktatáskát, ami halk súrlódással csúszik az asztalon. Az egyik biztonsági érte nyúl, odahozza nekem, leteszi, és visszalép a helyére. Mereven bámulom a táskát, majd tanácstalanul felpillantok. A három fickó várakozóan néz rám. Nyissam ki? Hát persze. Úgy látszik, nagyon kreatív feladatokat találtak ki a jelentkezők számára. Tetszik.

Kipattintom a zárakat. Remélem, nem valami undi csúszómászókat rejtettek el benne, mert akkor biztos, hogy sikítva szaladok ki. Utálom a kígyókat. De még a gilisztákat is.

Mély levegőt veszek, és felnyitom a táska tetejét. A beszívott levegő bennem reked. De nem kígyók vannak benne. Méghozzá kurvára nem. Hanem rohadt sok lóvé.

Mi történik?

Rémülten emelem rájuk a tekintetem.

– Ahogy megállapodtunk – mondja a középső. Úgy tűnik, ő a főnök. – Ezzel mi teljesítettük a ránk eső részt.

Ez nem egy teszt, nyilall belém a felismerés. Ezek összetévesztenek valakivel.

Újra a pénzre meredek. Annyira ropogósnak tűnik, mintha pár perce nyomtatták volna. És rohadt sok.

Őrülten pörögnek a gondolataim. Először szólni akarok, hogy valami félreértés van, de aztán rájövök, hogy ez a pénz megoldhatná minden bajomat. Egyszerűen csak fogom, kisétálok vele, és felszívódok. Ennyiből bárhol új életet kezdhetek. Wato többé nem biztonságos számomra, hiszen a fejemet akarják… Csakhogy ez lopás.

Istenem, mit csináljak?

Egyáltalán ki tudnék jutni innen? Mi van, ha közben megérkezik az igazi Dalsaw? Ennyire hasonlítanék rá? Több mint különös. Ám ez a pénz… Egy esély. Talán egy utolsó esély arra, hogy rendezni tudjam az életemet, és jó útra térjek.

A gondolatmenet végére már el is döntöttem. Nem történhet rosszabb annál, hogy Ramon kibelez.

– Rendben – vágom rá, és lecsapom a táska tetejét. Fogalmam sincs, mibe egyeztem bele, de valószínűleg ezt várták tőlem. És ha őszinte akarok lenni, én is magamtól…

A pálma mögött álló biztonsági ember egy másodpercre felém fordul, viszont a levelektől most sem látom tisztán az arcát.

– Nos, ez esetben várni fogjuk, hogy jelentkezzen – mosolyodik el a középső alak, és megigazítja az orrán a szemüvegét. – Egy hét bizonyára elég lesz a művelethez.

Egy hét? Mindenkitől egy hetet kapok? Csakhogy most nem tudom, mit kell csinálnom egy hét múlva.

Lényegtelen, mert biztos, hogy már nem leszek a városban, sem az országban.

– Minden bizonnyal – mosolyodom el én is, és felállok. Kezem a táska fülén pihen. Minél hamarabb el kell tűnnöm innen.

– Az embereink elkísérik – közli még a fickó, mielőtt kilépnék a teremből.

Legszívesebben futva menekülnék el a zsákmányommal, ehelyett nyugodt léptekkel haladok a folyosón, előttem és mögöttem egy-egy megtermett alakkal. Elképzelésem sincs, mibe keveredtem, de úgy sejtem, csak óráim lehetnek arra, hogy összekapjam a holmimat, és elhúzzak a picsába.

– Erre parancsoljon! – int az előttem haladó pasas, és nem a főbejárat felé terel.

A szívem a torkomban dobog, ahogy áthaladunk egy biztonsági kapun, majd egy kanyar után kiderül, hogy a hátsó kijárathoz igyekszünk, ahol egy fekete autó vár rám. A sofőr nyitja előttem az ajtót. Az ingem kényelmetlenül tapad a hátamra.

– Nem szükséges hazavinni, autóval vagyok – hazudom.

– Úgy értesültünk, busszal jött – feleli az egyik kísérőm rezzenéstelen arccal.

Ekkora égést!

– Ó, tényleg, elfelejtettem. Nagyritkán igénybe veszem a tömegközlekedést. Nosztalgia – vigyorgok idétlenül, és inkább gyorsan bepattanok a hátsó ülésre.

Fenébe!

Nem elég, hogy sofőröm van, de még a másik kettő is beül, az egyik természetesen mellém.

Feszülten nyelek egyet, amikor elindulunk.

Izzad a tenyerem a táska fülén. Nem kérdezik a címet, tehát ők pontosan tudják, hol lakik az illető, akivel összekevertek. Jó lenne tudni, hová visznek.

Kifelé bámulok, és azon zakatolok, hogyan vágjam ki magam, ha szorulna a hurok. Mondjuk, hazudhatnám, hogy azt hittem, ez a teszt része. Talán kinézik belőlem, hogy ekkora balfék vagyok. Majd játszom a hülyét, az nekem úgyis könnyen megy.

Egy elegáns sorház előtt parkolunk le. Nem akarom feltűnően bámulni, mert ezek szerint ez lenne Dalsaw háza. Még kulcsom sincs… Meg kell várnom, hogy távozzanak, aztán buszra pattanok.

– Kösz a fuvart – biccentek feléjük kedélyesen, és kiszállok.

Nem indulnak.

Gyerünk már! Húzzatok innen!

Semmi. Azaz de. Valaki kivágja a ház ajtaját, és ordítozni kezd velem.

– Na végre, James! Tudod, hogy délre a masszőrnél kell lennem!

Majdnem tátott szájjal bámulom a szőke, világoskék kosztümbe bújtatott bombázót, aki úgy tűnik, tényleg hozzám beszél.

– Bo-bocsánat! – nyögöm, és döbbenten visszapillantok a kísérőimre.

Az anyósülésen ülő pasas elvigyorodik, és int. Bezzeg ilyenkor lelépnek…

– Bejössz végre, vagy hosszan integetni akarsz nekik? – türelmetlenkedik a szőke nő.

Mi a jó fenét csináljak? Már a járókelők is minket bámulnak. Nem kelthetek feltűnést, úgyhogy felsietek a lépcsőn, és követem a dühös démont a házba.

– Rohanok. Etesd meg Charlie-t, és rakd tisztába. Későn jövök, mert utána edzésem van, és a fodrászhoz is be kell ugranom, hogy kipróbáljuk az új hajápolót – hadarja, miközben ide-oda futkos a házban. – Ja, és hívd fel a bébiszittert a hétvége miatt. Teljesen kiment a fejemből.

Csak állok ott a táskámmal a kezemben, mint egy balfasz, és akkor egyszerre kezd el üvölteni egy gyerek valahol, továbbá megszólal a csengő. Nem tudom, merre kapjam a fejem döbbenetemben. A nő a nappaliból viharzik ki az ajtóhoz, karján egy csecsemővel, közben hangosan szid engem:

– Mi a fene van veled, James? Legalább az ajtót kinyithatnád, biztosan nem hozzám jöttek. – Dühösen tépi fel az ajtót újra.

 Langyos szellő csap az arcomba, édeskés illatot hozva magával. Hátranézek, hogy nincs-e nyitva egy másik ajtó, ami huzatot csinált, de semmi, így visszafordulok. Egy szőke, magas férfi áll a bejáratban. A nő sóhajt egy nagyot, majd se szó, se beszéd, a férfi kezébe nyomja a gyereket.

– Add oda az apjának, és ne felejtse el megetetni! Én már itt sem vagyok. – És tényleg lelécel, mi meg egymást bámuljuk a jóképű idegennel.

Második fejezet
James, aki nem James

Néhány feszültségtől terhes légvétel után az idegen férfi megmozdul. Bejön, és felém nyújtja a gyereket.

– Azt hiszem, ez hozzád tartozik.

Most fogjam meg? Bakker, az én fiam. Legalábbis a démon azt rikácsolta, hogy én vagyok az apja. Átveszem a gyerkőcöt, és magamtól messzire tartva beviszem a nappaliba. Biztos ott van a helye.

– Meg kell etetni – emlékeztet az idegen a karcos, mély hangján.

Rögtön irányt váltok, és a gyereket ugyanúgy távol tartva magamtól, bemegyek a konyhába. Sosem fogtam még ilyen tökmagot, ráadásul szagos is. És rám vigyorog. Édes istenem! Csak két foga van alul. Félelmetes.

Meglátok egy párnázott babaszéket, gyorsan belehelyezem, aztán tanácstalanul fordulok körbe. Mit eszik egy ekkora gyerek? És egyáltalán miért vagyok még itt?

– Talán ezt keresed, James – nyomja meg az idegen a nevemet, kezében egy cumisüveg van.

Honnan szerezte? És amúgy ki ő? Vajon ismerem? Ha igen, akkor kínos, hisz a nevét sem tudom.

– Kösz – motyogom.

Átveszem az üveget, és érzem, hogy a benne lévő fehér lötty hideg. A gyerekek melegen isszák, ezt még én is tudom. Mikró? Biztosan megteszi. Bedobom, és amíg melegszik, végigmérem az idegent, aki meg a furcsa hangokat produkáló törpét figyeli. Magas, széles vállú, a haja napszítta szőke, a bőre barna, tehát valahol délen járhatott. Az orra finoman ívelt, a szája keskeny, az álla szögletes és tökéletesen simára borotvált. Szinte az orromban érzem az arcszesze illatát. Elfojtok egy sóhajt, és kiveszem a cumisüveget a mikróból. Ennyi biztosan elég volt neki.

Felrázom, és ösztönösen a kezemre cseppentek egy kicsit, hogy ellenőrizzem, nem lett-e túl forró. Nem szeretném, ha ez az ijesztő kis kobold megégetné magát.

Odaadom neki, de ő csak ügyetlenül hadonászik. Nyögök egyet kínomban, majd bedugom a szájába, és döbbenten bámulom, mekkora hévvel cuppan rá. Már csaknem édesnek mondhatóan nyakalja befelé a fehér trutyit.

– Mi a helyzet? – kérdezem a férfitól lazán, hátha megtudok egy-két infót. Közben tekintetem a kanapé mellé helyezett táskára siklik. Hogy a francba léphetnék le innen?

– Meg kellene beszélnünk a részleteket, amíg nincs itthon a nejed. – Zsebre dugja mindkét kezét. Fekete öltönynadrág van rajta és fehér ing, nyakkendő nélkül. Dögös. Az a típus, akin rajta felejti az ember a tekintetét.

– Még tisztába kell raknom Charlie-t – vágom rá. Csoda, hogy beugrik a kiskölyök neve. Mindenképpen húznom kell az időt, hogy kideríthessem, ki ez a divatmodell, mert nehéz úgy beszélgetni valakivel, ha gőzöd sincs, kicsoda, és miért van a házadban.

Jesszusom! Tényleg úgy gondolkozom, mintha az enyém lenne itt minden. És ez a kis szaros is, aki máris begyűrte a kajáját.

– Persze, rendezd csak el a fiadat – mondja az idegen, és egy rövid mosoly fut át az arcán.

Egy pillanatra elbizonytalanodom, mert egyrészt ismerősnek tűnik, másrészt olyan érzésem van, mintha tudná, hogy nem James vagyok. Igaz, magam sem akarom elhinni, hogy ennyire hasonlítsak valakire, pedig csakis így lehet, ha már a felesége is azt hiszi, hogy ő vagyok. Kész őrület!

Felemelem a gyereket, és erőt veszek magamon, hogy rendesen tartsam. De ha lehány, nem kizárt, hogy én is le fogom hányni őt. És különben is, miért ilyen büdös?

A lépcső felé veszem az irányt, mert úgy sejtem, arrafelé lehetnek a szobák. Az idegen követ. Ezek szerint nem először jár itt, és biztosan ismerjük egymást. Remek. És az szintén remek, hogy csurom nyál lettem Charlie-tól, mert az ökle a szájában van, és azt harapdálja. Minek csinálnak ilyet a gyerekek?

Szerencsére az ajtók nyitva vannak, így nem nehéz megtalálnom, melyik a gyerekszoba. Minden kék és fehér színű, kivéve a sárga hernyót a falon. Lefektetem Charlie-t a pelenkázóasztalra, mert olyat láttam már a nyilvános mosdókban, így talán nem tűnök totál amatőrnek. A pelenkatartót is kiszúrom, csakhogy fogalmam sincs, hogyan kell egy gyereket tisztába tenni. És ez a szag…

Váratlanul sújt le a felismerés.

Ó, hogy az a…! Biztos, hogy beszart!

– Mi az? – kérdezi az idegen, mivel egy lépést hátráltam a bűzös ördögfiókától.

Halálra váltan fordulok meg. Ő lazán az ajtókeretnek támaszkodva áll, karba tett kézzel bámul, bicepszén megfeszül az anyag. Meglehetősen tetszetős a látvány.

– Semmi, csak azt hiszem, becsinált… – mutatok magam mögé.

– A gyerekek szoktak olyat – bólint kimérten.

– És egyes felnőttek is – pontosítok. – De ez undorító. Vagyis, mindkettő undorító.

– Hét hónap alatt hozzászokhattál már.

A megjegyzésére észbe kapok. A picsába! Az apja vagyok ennek a kis szarógépnek, úgyhogy tisztába kell tennem.

Az is feladja a leckét, hogy egyáltalán ki tudjam bontani a ruhájából. Miután nagy nehezen sikerül, még inkább megcsap a szag. Huhh… Félrefordítom a fejem, hogy az orrom minél távolabb legyen. Az idegen megköszörüli a torkát mögöttem.

Kapd be!

Fél szemmel sandítok a kiskölyökre, aki még mindig az öklét falja, néha gagyog is mellé, a lába pedig úgy jár, mintha el akarna futni. Micsoda hurkák vannak a combján! Tényleg ráférne egy kis mozgás.

Kioldom a pelenkát, és amikor meglátom, mit produkált, önkéntelenül öklendezni kezdek.

– Na jó, menj arrébb! – tol félre az idegen.

Azonnal az ablakhoz lépek, kitárom, és jó mélyeket lélegzek, hogy lenyugtassam a háborgó gyomromat. Eddig azt hittem, nem vagyok finnyás, de ez durva. Hogy bírják a szülők?

Mire visszafordulok, a férfi már Charlie lábát bújtatja a ruhájába. Biztosan gyakorlott apuka lehet, holott nekem is annak kéne lennem.

– Kö-kösz. Nem tudom, mi volt ez – dadogom. – Azt hiszem, érzékeny a gyomrom mostanában.

Az idegen nem szól, csak fogja, és átrakja Charlie-t az ágyába, a szájába adja a cumit, aztán int a fejével, hogy menjünk. Nekem így tökéletes, ezért sietősen kimasírozok a szobából. Ám amint kilépek, az idegen durván a falhoz taszít, és a halántékomnak egy pisztoly kemény csöve feszül.

– Halljam, ki vagy te? – dörren rám visszafojtott hangon. A mellkasomat támasztja az alkarjával, mozdulni sem tudok, és a levegőt teljesen kipréseli a tüdőmből.

– Mi a fenét csinálsz? Pontosan tudod, ki vagyok. – Tényleg el kell játszanom a hülyét.

Kibiztosítja a fegyvert. A fülemben cseng a vészjósló kattanás.

– Csak azt tudom, hogy nem James vagy. Szóval? – Olyan erővel tolja a halántékomhoz a hideg pisztolyt, hogy oldalra billen a fejem.

– Oké, ez csupán egy véletlen. Engedj el! – mocorgok, de nem tudok szabadulni. – Tényleg nem James vagyok. A nevem Dante. Dante Chambers. Azt sem tudom, ki az a James.

Hirtelen fordít egyet rajtam, a karomat hátrafeszíti, és bilincs kattan a csuklómon. Szép! Már megint. Lassan kezdem megszokni, hogy mindenkinek ez a fétise.

– Gyerünk, lefelé! – int a fegyverrel.

– De a gyerek…

Majdnem, hogy derűs tekintettel néz le rám.

– Azt ne mondd, hogy hirtelen feltámadtak az apai ösztöneid. Semmi baja nem lesz, alszik. Mozdulj! – taszít egyet rajtam.

Lelökdös a lépcsőn, és a nappaliban leparancsol az egyik fotelbe, ő pedig leül velem szemben. Közben csörög a telefonja, és előhúzza a zsebéből.

– Meg ne mukkanj! – figyelmeztet, aztán fogadja a hívást.

Nem figyelem, miről beszél, mert a tekintetem újra megtalálja a táskát, és a fejem rögtön megtelik kéretlen gondolatokkal. Nos, a tervem elég gyorsan megbukott, és immáron nem csak Ramon miatt kell aggódnom. Lassan egy fabatkát sem ér az életem.

– Szóval, ki vagy te? – teszi fel a kérdést újra az idegen, miután befejezte a rövid telefonbeszélgetést.

Ránézek.

– Már mondtam. Inkább az a kérdés, te ki vagy? – Úgy sakkozom, hogy ha nem tudja, hogyan kerültem ide, akkor a pénzről sem tud. Még talán van egy kis esélyem…

– Annak a cégnek dolgozom, amelyiktől lenyúltad a pénzt – közli.

Ennyit az esélyről. De legalább már tudom, miért volt ismerős. Ő állt a pálma mögött, ebben teljesen biztos vagyok.

Nem kérdés: óriási pácba kerültem.

– Már akkor rájöttél… – sóhajtom, mert nincs ér-telme tovább szar kibúvókon törni a fejemet.

– Csak gyanítottam.

– Jó, akkor most mi lesz? – rántom meg a vállam sután, mivel kissé fáj, amióta hátrafeszítette. – Ott a pénz, engem pedig eressz el!

Hosszasan néz, látni rajta, hogy töpreng, mihez kezdjen velem.

– Nem engedhetlek el. Végig kell csinálnod – mondja végül.

– Mi? – sikítok fel egy cseppet sem férfiasan. – Semmit sem kell végigcsinálnom. Miről beszélsz?

– James Dalsaw-t kinyírták. Az előbb emiatt hívtak. Neked kell a helyébe lépned. – Szintúgy megvonja a vállát. – Tulajdonképpen már magadtól megtetted.

– Állj! Ez nem igaz! – tiltakozom hevesen. – Arról volt szó, hogy lesz egy teszt… Az állás miatt mentem oda, és azt hittem, ez is része a tesztnek.

Gúnyosan felnevet, még a fejét is hátraveti közben.

– Az, hogy lenyúlj egy táskányi lóvét? Ugye, nem gondolod, hogy beveszem ezt a dumát? És te se gondold, hogy egy elnézéskéréssel megúsznád a dolgot. Hamarabb ajándékoznának egy golyót a fejedbe, mint ahogy kinyitnád a szád.

Nagyszerű. Ez marha biztatóan hangzik.

– Akkor Charlie-nak nincs apja – ugrik be hirtelen.

– Lehet, jobban jár. James nem volt túl jó ember – feleli közömbösen.

Attól még családos ember volt, de nem állok le vitázni, és így már a feleséget meg sem említem. Pedig talán tudnia kéne, hogy a férje halott. Bár, ha én mondanám el neki, biztosan hangosan kiröhögne, hogy miért szórakozok vele.

– Mit kellene csinálnom? – térnek vissza a gondolataim a saját problémáimra. – És nem vennéd le végre ezt a szart? Fáj a vállam.

Meglepetésemre az idegen feláll, int a fejével, így én is felemelkedem. Hátat fordítok neki, amíg kioldja a kezemet.

– Ne próbálkozz semmivel, mert úgyis megtalálnak – súgja a fülembe.

Lúdbőrös leszek a hangjától, és az illata szintén hatással van rám. Édeskés, fűszeres, mint valami borkülönlegesség. Megkívánom. Mármint a bort, nem őt.

Habár…

– Mi a neved? – Megint a csuklómat dörzsölöm, és visszafordulok hozzá. A szőke hajához képest meglepően sötét a szeme, és határozottan tetszik ez az erős kontraszt.

– Valentine. – Pont olyan elegánsan ejti ki, mint ahogy az egy ilyen névhez illik.

Díjaznám, ha nem tűnne ennyire tökéletesnek. Sokadjára mérem végig. Ki lehet ő valójában? Talán katona, vagy képzett testőr, mert az kiderült, hogy nem félne használni a fegyverét.

– Ismertük egymást? Úgy értem, ismerted Jamest?

Visszaülünk a helyünkre.

– Segítettem neki összehozni az üzletet. Most pedig neked fogok segíteni végigcsinálni.

– Mégis mit?

– El kell hoznod valamit James cégétől, a BioSystemtől.

Kétkedve csóválom a fejem. A lopás nem az én asztalom, máris borsódzik a hátam tőle. Gyerekkoromban egy csokoládét csentem el a boltból, és kiszúrta egy vén banya, amikor a zsebembe csúsztattam. Elkezdett hangosan rikácsolni és mutogatni, hogy tolvaj, tolvaj… Soha életemben nem szégyelltem magam annyira, mint akkor. Azóta némileg változott az értékrendem, ellenben a lopáshoz akkor sem füllik a fogam.

Reményvesztetten pislogok Valentine-ra.

– Mit adott el nektek?

– Egy kísérleti gyógyszer adatait. – Hátradől, és rezzenéstelen arccal várja a reakciómat, ami nem marad el.

Idegesen beletúrok a lenőtt hajamba. Ez nem éppen egy szelet csokoládé. Elég meleg sütinek ígérkezik. A BioSystem komoly cég, gyógyszerkutatásokat végeznek, meg ki tudja, még mivel foglalkoznak.

– Nem ezt hívják ipari kémkedésnek? Mert gondolom, az Intercawn nem csak hobbiból vásárolgat illegálisan adatokat.

– Természetesen nem, viszont neked azzal nem kell törődnöd. Mindössze annyi a feladatod, hogy hozd ki onnan az aktákat.

Egy cseppet sem tetszik ez nekem. Biztos, hogy nem ennyire egyszerű.

– Mennyire veszélyes?

– Közepesen. Mivel van hozzáférésed, így kizárólag a kameráktól kell tartanod, de azt intézem – válaszolja nyugodt hangon.

– Hány embernek van hozzáférése?

Valentine elmosolyodik.

– Csak neked.

– Micsoda? – pattanok fel. – Hiszen akkor egyértelműen én leszek a gyanúsított!

– James, nem te.

– De hát úgy nézek ki, mint ő! – mutatok végig magamon, aztán körbefordulok a rendezett lakásban. – Hol egy kibaszott fénykép?

A komód tetején találok egyet. Családi fotó. A nő, a gyerek és James van rajta. A fickó tényleg egy az egyben a kiköpött másom. Még mindig nem tiszta, hogyan lehetséges ez.

– Hogy hívják a feleségemet?

– Linda. Két éve vagytok házasok.

Visszateszem a képet a helyére, és megrázom a fejem.

– Nem hiszem, hogy végig tudnám csinálni.

– Akkor valószínűleg azzal fognak megbízni, hogy öljelek meg.

– Mi van? – tárom szét a karom. – És ezt csak így közlöd velem? De különben is, ha ki akarnál nyírni, már rég megtetted volna.

– Nos… – Bűbájosnak mondható mosoly jelenik meg az arcán. – …valamelyikünk mindenképpen elvégzi a feladatát.

Fasza. Utálom, amikor nincs választási lehetőségem. Ha nem csinálom meg, akkor Ramonnak nem lesz kit megnyúznia. Nem is tudom, melyiket válasszam. A golyó általi halál gyorsabbnak tűnik.

– Mi a garancia arra, hogy ha átadom az anyagot, nem fognak mégis elhallgattatni? – szegezem neki a következő kérdésemet.

– Kicsit lassan pörög az agyad – dől előre Valentine, és megtámaszkodik a térdén. – Sem gyanúsítani, sem kinyírni nem fognak, mivel James már halott. Majd az átadás utánra intézzük a holttest felfedezését.

– Ó! – Egészen lenyűgözve bólogatok. – Ez jó ötletnek tűnik. Elhúzok a városból, és senki sem fog keresni. De miért segítenél nekem?

– Mert nem szokásom hobbiból gyilkolászni. Megszerzed, ami a megbízómnak kell, én megkapom a fizetségem, és mindenki jól jár.

Keresem a hazugság jeleit a vonzó arcán, csakhogy zavarba jövök, olyan mélyen a szemembe néz. Nem akarom, hogy lássa rajtam, mennyire bejön nekem, merthogy Valentine tökéletesen az esetem. Szeretem az olyan férfiakat, akiknek nincs a homlokára írva, hogy nézd, full meleg vagyok. Az ő homlokán amúgy is a nézd, full hetero vagyok felirat virítana. De attól még gyönyörködni nem tilos.

– Ha jól emlékszem, egy hetem van rá. Annyi elég a felkészüléshez? – Rekedt a hangom, teljesen kiszáradt a szám a nagy idegeskedésben.

– Két nap is elég. Rajtad múlik.

Felállok, és a konyhába veszem az irányt.

– Iszol valamit?

– Vizet és egy kávét, kösz.

– Akkor szolgáld ki magad – vetem oda hanyagul.

Még épp látom, ahogy megforgatja a szemét, de feláll, és utánam jön. Nem fogom kiszolgálni. Lebuktatott és sarokba szorított, semmi okom kedvelni őt.

Harmadik fejezet
Nehéz szerep

Valentine a pultnak támaszkodva a kávéját kortyolgatja, közben le sem veszi a szemét rólam. Idegesít, hogy ennyire figyel, mert olyan, mintha az összes gondolatomat ki akarná olvasni belőlem. Vagy talán csak ő is különösnek tartja ezt a nagy hasonlóságot.

– Ha jól sejtem, itt kell maradnom – morgom, és sorban nyitom ki a szekrényeket, hogy legalább azt tudjam, mit merre találok.

– Valószínűleg nem venné jó néven a nejed, ha máshol töltenéd az éjszakát.

Tekintetem a díszes tányérokra fagy.

– Nem fogok egy ágyban aludni valakivel, akit alig ismerek. – Ahogy kimondom, rögtön rájövök, hogy ez elég gázul hangzott.

– Ha azt mondod, szűz vagy, kisétálhatsz az ajtón, a lóvéval együtt – somolyog a pohara fölött.

– Most az egyszer szívesen lennék az. Csakhogy akkor sem alhatok más feleségével – szépítek az előbbi kifakadásomon. Azt nem fogom az orrára kötni, hogy ha róla lenne szó, nem tiltakoznék ilyen hevesen.

– Már özvegy – vonja meg a vállát.

Megiszom a vizet, és a poharat leteszem a pultra.

– Elég morbid a humorod.

– Megoldod. A gyerekkel is majdnem egész jól ment.

– Haha, nem kell gúnyolódni. Tényleg, nem kéne ránézni? – A lépcső felé pillantok, nem mintha a tökmag ki tudna mászni az ágyából.

– Van bébiőr, halljuk, ha felébred – bök Valentine a fejével egy fehér, antennás kütyüre a szekrényen, ami olyan, mint egy adóvevő, de képernyője is van. A baba édesdeden szunyókál, a cumi kiesett a szájából, és mellette pihen.

Fejben végigfuttatom a helyzetemet. Semmi sem fog történni, ha nem megyek haza, maximum lemaradok Mrs. Mills kekszeiről. Túl fogom élni. Ami itt vár rám, azt viszont nem biztos, és ha nem adom meg Ramon pénzét, akkor is búcsút inthetek evilági létemnek. Úgyhogy tényleg muszáj ellopnom azokat az adatokat.

– Jó, hallgatlak. Mondd el, pontosan mit kell csinálnom! – Visszamegyek a nappaliba, és ugyanúgy leülök a fotelbe.

Valentine az ablakhoz sétál, egy hosszú percig az utcát kémleli, utána felém fordul.

– Holnap reggel eljössz velem egy helyre, ahol minden részletet megtudsz. Bemagolod a kódokat és az útvonalat a széfig. Este fogsz bemenni a céghez, az egyik emberem lesz a portán. A kamerákat kikapcsolom, úgyhogy gyakorlatilag csak besétálsz, majd kijössz a mappákkal. Teljesen biztonságos. Hacsak nem cseszed el valamivel – teszi hozzá jelentőségteljesen. Egyértelmű, hogy kinéz belőlem ilyesmit.

– Túl egyszerűnek hangzik – adok hangot a kételyeimnek.

– Nem betörnöd kell, hanem mindössze bemész a munkahelyedre, mint sok más alkalommal. – Az órájára néz. – Mennem kell. Kilencre itt vagyok érted.

Hirtelen pánikba esek a tudattól, hogy itt fogok maradni egy kisgyerekkel, akivel azt sem tudom, mit kell csinálni, és egy nővel, aki azt hiszi, hogy a férje vagyok. Nyugtalanul felemelkedem, és a kezem a nadrágomba törlöm.

– Még nem is mondtál semmit Lindáról.

Valentine elmosolyodik, és menet közben válaszol:

– Szerintem meg tudod oldani. Ha mégsem, hivatkozz fejfájásra.

– Nem vagy vicces.

Megáll, tekintete szigorúvá válik.

– Az sem vicc, amibe keveredtél. A pénzt elviszem. – Kézbe veszi a táskát, és a kijárathoz tart. – Majd visszakapod, ha elhoztad az árut.

Dühös leszek, de leginkább a tehetetlenségem miatt. Nem akarok itt lenni… Csakis én kerülhetek ilyen eszement szituációba.

– Rohadtul nem bízok benned! – kiabálok utána.

– Felkelted a gyereket – veti még oda, és becsapja az ajtót maga után.

Persze, hogy rögtön felhangzik a bömbölés a szekrényre helyezett hangszóróból, és én lóhalálában robogok fel a lépcsőn. Charlie olyan keservesen sír, mintha ő is elveszített volna egy táskányi pénzt. Kedvem lenne befeküdni mellé, és vele együtt bőgni.

– Hé! – szólok rá, mire egy pillanatra elhallgat, a könnyein keresztül pislog rám a nagy szemével. Aztán realizálja, hogy csak én vagyok, és még hangosabban rákezdi. – Jó, azért ennyire nem vagyok ijesztő. Na, gyere, haver!

Kiveszem, és a sírás rögtön alábbhagy, de taknya-nyála egybefolyt, úgyhogy őrülten keresgélek valami után, amivel megtörölhetem az arcát, mielőtt ismét összedzsuvázná az egyetlen valamirevaló ingemet.

– Jó, most már állj le, vagy énekelni fogok, és annak nagyon nem örülnél! – fenyegetem, mert továbbra is vinnyog, csak szaggatottan.

Találok egy puha rongyot, amivel megtörölgetem az arcát, nem mintha túlságosan engedné. Addig topogok ügyetlenkedve, míg rálépek egy sípolós játékra, ami a frászt hozza rám.

– Baszki! – káromkodom el magam. Erre Charlie mit csinál? Hangosan felkacag. – Baszki! – ismétlem, és megint röhög. – Hű! Anyád szerintem kinyírna, ha ezzel szórakoztatnálak, szóval legyen inkább husky.

Ez ugyanúgy tetszik neki. Még ilyet!

Végigjárom vele a felső szintet, közben néha huskyzok, a kölyök meg kacag rajtam. Nem annyira nehéz szórakoztatni, és néha még engem is megmosolyogtat.

Megtalálom a hálószobát, ami az én ízlésemnek túl nőies, minden csupa pasztell és virágdíszítés, olyan, mintha férfi nem is lakná. Viszont a hatalmas gardróbban találok férfiruhákat, ám meglepően keveset. Kétségtelen, hogy James el volt nyomva ebben a házasságban. És ekkor beugrik, hogy annyira magammal voltam elfoglalva, meg sem kérdeztem, pontosan miért tették el láb alól. De ezt az elnyomást látva, az sem lepne meg, ha magával végzett volna. Mindenesetre nem ártana tudnom, mert ha köze van a lopáshoz, akkor én éppúgy veszélyben vagyok.

Tényleg lassan pörög az agyam, a fene vigye el!

Charlie-val lemegyünk, és az alsó szintet is bebarangoljuk. Találok egy dolgozószobát, benne jó nagy kanapéval, rajta párnák és takaró. Az asztalon pedáns rend, a fiókokban csak tollak és üres papírok vannak. Különös.

– Nem vagy éhes? – kérdezem a gyerkőcöt. – Mit szólnál, ha összedobnánk valamit? Én majd’ éhen halok.

Ő újra az öklét falja és nyáladzik, mint egy törpe bernáthegyi. A konyhában lerakom a székébe, és a nappaliból hozok ki neki pár színes akármit, hogy lekösse magát. Mindegyik olyan, mint a kutyajáték. Lehet, tényleg a kutyájuk játékát adtam oda neki. Gyorsan kinézek a hátsó, zsebkendőnyi udvarra, de nem látom nyomát egyetlen vakaréknak sem.

– Oké, mit szeretnél enni? – kérdezem Charlie-t. – Mert annál a fehér szutyoknál sokkal jobb kaják is léteznek ám!

Válasz helyett egy zöld gumikarikát majszol. Kinyitom a hűtőt, és hirtelen a bőség zavarával küzdök. Nálam, sőt, otthon, a szüleimnél sem volt soha ennyi kaja. Jó, ha egy tojásrántottát össze tudtunk ütni, némi olcsó konzervvel kísérve. Azért jöttem el tőlük egészen fiatalon, mert azt gondoltam, egyedül sokkal jobb körülményeket tudok teremteni magamnak. Ez részben sikerült, mert ahhoz képest tényleg jobban élek, és még a sulit is befejeztem, ám hosszú távon nem lehet a szerencsejátékra alapozni. Előbb-utóbb beüt a krach. És esetemben ez most megtörtént.

A csirke mellett döntök, azt nehéz elrontani, úgyhogy befűszerezem, és berakom sülni. Zöldségeket pucolok köretnek, és közben azon kapom magam, hogy folyamatosan beszélek Charlie-hoz. Elég jó hallgatóságnak bizonyul, néha visszagagyog, meg mutogat tárgyakra. Egy flakonban találok bébivizet, úgyhogy kimosom a cumisüvegét, és adok neki egy kicsit, nehogy szomjan haljon itt nekem, mert elég kínos lenne.

– Na figyelj, kishaver! Ilyet tutira nem ettél még! – Egy kanál pépesített répát és cukkinit kínálok felé, morzsára aprított csirkemellel.

Charlie ellenkezés nélkül bekapja, nyammog rajta, majd hevesen kalimpálni kezd.

– Ezt annak veszem, hogy ízlik. Nyugi, van még. – Egy újabb kanállal adok neki.

A kis nyáladzó törpe befalja az összeset, és már a cumisüveg lóg a szájában, hogy lefojtsa némi vízzel.

– Mi a jó istent adtál neki, James? – sikít fel az anyja, amint meglátja a bizonyítékokat. Nem vettem észre, mikor jött be a házba.

– Muszáj így kiabálnod? Halálra rémiszted – mutatok Charlie-ra, aki valóban megszeppent arcot vág.

Linda felkapja az üres tányért, és beleszagol.

– Még nem kezdtük el a hozzátáplálást. Mi ez? Remélem, csak zöldség.

Hozzátáplálás? Mekkora hülyeség!

– Répát és cukkinit. De sütöttem csirkét is. – Kiveszem a sütőből, és úgy fordítom a tepsit, hogy ne látszódjon a levágott rész.

– Mióta tudsz főzni? – pislog rám Linda a műszempilláival.

Elég szép nő, bár lehetne kevésbé megcsinált, mindenesetre Jamesnek jó ízlése volt.

– Nem olyan nagy cucc – legyintek, és inkább terelem a témát. – Milyen volt a masszázs?

Linda kiveszi Charlie-t a székéből, és megpuszilgatja a nyálas pofiját.

– Kellemes, mint általában. Mikor raktad tisztába?

– Alvás előtt. Vacsorázol te is?

Vörösre rúzsozott ajka vidám mosolyra húzódik.

– Mindenképpen. Kíváncsi vagyok, mit sikerült alkotnod.

Beviszi Charlie-t a nappaliba, és leteszi a színes szőnyegre, ami tele van játékokkal, meg egy állvánnyal, amelyen színes figurák lógnak. Mint kiderül, zenél is.

Addig megterítek, és azon töröm a fejem, milyen általános szarságról beszélgethetnék ezzel a nővel, akiről az égvilágon semmit sem tudok. Ha vonzódnék hozzá, udvarolhatnék neki, és talán jól meg is kettyinteném. Úgyis csak később fog kiderülni a férje halála, és legalább szép emléket őrizne róla. A temetési beszédében elmondhatná, hogy sosem felejtem el, milyen isteni volt James répája az utolsó vacsoránál.

– Tulajdonképpen mi ez? – szakít ki a merengésemből Linda, és leül az asztalhoz.

– Répa – válaszolom ösztönösen, majd helyesbítek. – Csirke mediterrán fűszerekkel, karamellizált zöldségekkel, és van hozzá egy kis könnyű, kapros szósz is, ha szereted.

– Hűha, most lenyűgöztél! – biccent elismerően, és szed magának.

Meglepő, de tudok vele beszélgetni, pontosabban leginkább hallgatok, mert elmesél egy csomó pletykát, amit a masszőrtől és a fodrásztól gyűjtött be. Igaz, fingom sincs, kikről beszél, csak hümmögve bólogatok, néha még közbe is kérdezek, vagy nevetek, amikor úgy érzem, vicces dolgot mondott.

El kellett volna húznom innen.

Később Linda felviszi Charlie-t fürdeni, én meg a tévét bambulom, nem mintha tudnám, mi megy benne, mert a gondolataim egészen másfelé járnak. Gyorsan le kell tudnom az akciót, mert nem maradhatok itt. Ezt az egy éjszakát kibírom valahogy, azonban holnap már úton akarok lenni… Viszont kocsim sincs. Nem baj, a vonat is el tud vinni bárhová, aztán veszek valahol egy nem túl feltűnő járgányt. Vagy inkább egy repülőjegyet.

Előveszem a telefonom. Sok üzenet fogad, leginkább kártyapartnerektől, invitálnak, nincs-e kedvem csatlakozni. Megnyitom a térképet, és azon agyalok, hol kezdhetnék új életet, de nem tudok sokáig tervezgetni, mert lemerül a telefonom. Átkutatom töltő után a fiókokat, egyet találok is, csakhogy nem passzol a készülékemhez. Gyorsan visszahuppanok a kanapéra, mert Linda lépteit hallom a lépcsőről. Ő is letusolhatott, mert egy bézs színű, szatén hálóing-köntös kombináció van rajta, csipke szegéllyel. Eléggé szexi benne a hosszú combjaival, és máris feszengeni kezdek, ám nem amiatt, mint a legtöbb férfi tenné.

– Mit nézel? – ül le mellém.

– A tévét.

Úgy bámul rám, mintha valami baj lenne a fejemmel.

– Azt én is látom. Meddig leszel szabadságon?

Ez egy roppant jó kérdés. Eddig nem tudtam, hogy szabadságon vagyok.

– Holnap már bemegyek, de nem korán. Valentine értem jön.

– Most nektek dolgozik? Örülök, hogy jóban vagytok, szimpatikus, és olyan jóképű – jegyzi meg Linda a szépen lakkozott körmeiben gyönyörködve.

Meglepve fordítom felé a fejem.

– Tetszik?

– Neked nem?

Értetlenül tárom szét a karomat.

– Egy férfiról beszélünk, és te a feleségem vagy.

Harsányan felnevet, kivillannak a fehér fogai.

– Úgy teszel, mintha sosem ábrándoztál volna egy hármasról.

Hogy mi? James biszexuális volt? Na, erre már teljes testemmel Linda felé fordulok.

– Nem tudom – játszom el, mintha tűnődnék –, nem gondolok rá „úgy”.

Ó, dehogynem! Az együtt töltött idő felében csak úgy gondoltam rá. De a hármas kizárva. És elsősorban Linda miatt.

– Felhívtad a bébiszittert? – támad le egy újabb kínos kérdéssel.

– Lemerült a telefonom.

– Sejtettem, hogy még ezt sem bízhatom rád – háborog. – Akkor majd reggel felhívom.

Nem válaszolok, mert nem akarok veszekedni egy olyan nővel, akit nem ismerek, és nyilvánvalóan én kerülnék ki vesztesen a csatából. Helyette a csatornákat váltogatom a tévén, amíg Linda végül meg nem unja.

– Jól van, felmegyek, mert Charlie még nem alszik. Te is jössz?

– Még… Még dolgozom. Előkészülök holnapra – dadogom.

Linda elnéz a dolgozószoba irányába, majd vissza rám.

– Jó éjszakát, James! – biccent, és kecses léptekkel távozik.

Megkönnyebbülten dőlök hátra. Ezt az éjszakát sikeresen megúsztam, már csak a lopáson kell túl lennem.

Nem állítom, hogy maradéktalanul megbízok Valentine-ban, hisz egyáltalán nem ismerem, viszont nem buktatott le, és ez talán jelent valamit. Ha meg átvágja a fejemet, nekem egyértelműen végem. A pénz nélkül megáshatom a saját sírgödrömet.

Az szintúgy érdekelne, milyen kísérleti gyógyszerről van szó. Ezek szerint James valami nagy koponya lehetett. Kár, hogy csak külsőleg hasonlítunk, mert ha én is okos lennék, most nem csücsülnék ekkora kupac trágyahalom tetején. Habár Valentine azt mondta, nem volt jó ember. De fene tudja, hihetek-e neki bármiben.