Olvass bele!

Prológus

Bantawa-hegység, Coromor-erdő

húsz évvel ezelőtt

Jefferson Byers füttyentett, és míg várakozott, tekintete az erdő sűrű növényzetét pásztázta. Kisvártatva meghallotta a csörtetést észak felől, és a terebélyes levelek alól előbukkant Kayo, szájában egy nyúllal.

– Jól van, kölyök! – paskolta meg Jefferson a kutyája hátát, és fegyverét a vállára vetve felmarkolta a földre ejtett zsákmányt. – Keressünk valami védett helyet, mert esni fog. Majd ott megsütjük.

A hegycsúcs lábánál kelet felé haladtak, ahol a sűrű lombok között néha felsejlett a völgy ködös párája. Kayo minden második vércseppet megszimatolt, amit az elejtett nyúl hullatott, olykor fel is nyalta a sárgába forduló moháról a vöröslő nedűt, aztán sietve követte gazdáját. Jefferson határozott léptekkel haladt előre, mintha tudta volna, hová tartanak. Két napja vált le a csapatától, mert senkinek sem volt bátorsága belépni a Coromor-erdőbe, csakis neki. A helyiek teletömték a fejüket mindenféle rémtörténettel, és egyedül Jefferson nem volt babonás a hatfős társaságból.

Keserűkövet gyűjteni jöttek, ami csak a Bantawa-hegységben található, de itt is elvétve. Éppen ezért értékes. A kereskedők és ékszerkészítők vagyonokat képesek kifizetni a legkisebb darabokért is. Eddig jóformán semmit sem találtak, Jefferson ezért szánta rá magát, hogy különváljon, és a Coromor-erdőben próbáljon szerencsét.

– Ne maradj le, barátom! – korholta gyengéden a kutyáját, aztán hunyorítva elnézett a távolba. – Talán ott szerencsénk lesz. A kiszögellés alatt meghúzódhatunk.

A kutya, mintha értette volna, lelkesen előreszaladt, továbbra is meg-megszaglászva minden útjába eső növényt, majd, amikor a sötét üreghez ért, csaholva jelzett a gazdájának.

Jefferson felnézett az égre. Sötét felhők kavarogtak a faágak fölött, ezért megszaporázta a lépteit.

– Nocsak! – A fegyveréért nyúlt, és leakasztotta a válláról, ugyanis a kiszögellés alatt egy barlang bejárata sötétlett. – Ez még jobb. Feltéve, ha nincs lakója.

A zsákmányt a földre ejtette, és a fegyvert maga előtt tartva beljebb sétált a tágasnak nem mondható üregbe. Kayo a lába mellett haladt.

– Fáklyát kell gyújtanunk, az orromig sem látok – suttogta Jefferson.

Hátranyúlt, és a zsákja oldalzsebéből előhúzott egy rudat, melyet megtört, és sárgás fény világította be a barlang falát.

Óvatosan haladtak előre. A szűk átjáró hirtelen kiszélesedett, és nem vezetett tovább sehová, csupán néhány beugró tátongott üresen – akárcsak az ő gyomruk – a rideg kőfal oldalában.

– Oké, haver! Azt hiszem, itt tölthetjük az éjszakát. – Jefferson lehajolt, és megsimogatta a kutyáját. – Már éhes vagy te is, igaz?

Kayo a farkát csóválta, és egyetértően megnyalta gazdája tenyerét.

Jefferson felemelkedett, és megfordult. Talpa alatt valami roppant. Ahogy felemelte a lábát, különös, zölden foszforeszkáló folyadék terült szét a poros földön, mellette üvegdarabok. Leguggolt, hogy közelebbről megvizsgálja.

Kayo beleszimatolt a folyadékba, aztán prüszkölt párat, és elhátrált. Jefferson egészen közelhajolt. Émelyítően édes szag kúszott az orrába. Abban a pillanatban Kayo az ég felé emelte az orrát, és vonyítani kezdett, mint a farkasok. Jefferson a homlokát ráncolta.

– Mi ütött beléd? – kérdezte, de hirtelen megszédült. Megrázta a fejét, és kiegyenesedett.

Pislogott párat, mert a látása elhomályosult. A kutya tovább vonyított. Jefferson kiejtette a kezéből a fegyverét és a fejéhez kapott. Hirtelen úgy érezte, mintha teleöntötték volna a koponyáját forró viasszal. Egy pillanatra még látta az egyik beugróban megcsillanó fémládát, miközben a kutyájához lépett. Megragadta a világos bundájánál fogva, felemelte, és gondolkodás nélkül átharapta a hűséges társa torkát. Aztán végre megszűnt a vonyítás.

Első fejezet
Dante szerencséje

Wato

napjainkban

A kopasz melák erőteljesen lök egyet rajtam. Megbotlok a bordó moherszőnyeg szélében, és majdnem elvágódok. Eléggé megalázó az érkezésem Ramon irodájába, de megérdemlem, mert megint egy eszement idióta voltam.

– Vegyétek le a bilincset – int Ramon az íróasztala mögül, aztán hátradől, és végigsimít a kecskeszakállán, amíg az emberei kiszabadítják a kezemet.

– Nem értem, miért van erre szükség – méltatlankodok. Megdörzsölöm a csuklómat, amint szabaddá válik mindkét kezem. – Még két nap sem telt el…

Ramon megvetően felhorkant, fekete szeme vészjóslóan csillan. A negyvenes évei derekán jár, arca beesett, inkább amolyan szikár, kitartó alkat, akiről nem gondolnád, mekkora erő lakozik benne.

– Talán adott bárki haladékot neked? Veszítettél, így hát fizess.

Nem kell hátranéznem, tudom, hogy az emberei ott állnak mögöttem, és csak arra várnak, mikor törhetik a csontjaimat ripityára, vagy esetleg örömmel megszabadítanának valamelyik ujjamtól, úgyis tíz van belőlük, nincs szükségem mindegyikre. Szerintük. Találkoztam már megcsonkított szerencsejátékosokkal, akik újra és újra kockára tették az életüket Ramon bűnbarlangjaiban.

– Te is tudod, hogy megadom. Még sosem maradtam adósod. – A tőlem telhető legnyugodtabb hangon győzködöm, pedig az az igazság, hogy rendesen majrézok. Ez túl sok pénz. Marha nagyot kellene kaszálnom, hogy meg tudjam adni, csakhogy egy centem sincs. Ergo, nincs mit kockára tenni. Ami baj. Állati nagy baj.

Ramon fáradtan megdörzsöli a homlokát, aztán felkönyököl az asztalra. Gyűrűk csillannak az ujján, miközben megfontoltan összefűzi őket maga előtt.

– Valóban minden alkalommal törlesztettél, és kizárólag emiatt adok időt neked, Dante. Sok pénzről van szó, úgyhogy szeretném viszontlátni.

Lassan fújom ki a levegőt, vele együtt távozik a feszültség jó része belőlem. Már nem húzza a görcs a vállamat, Ramon engedékeny szavai kimasszírozták azt is.

– Három nap… – kezdi.

Ismét megdermedek, mire Ramon unottan felhorkant.

– Na jó, legyen inkább egy hét. Lásd, kivel van dolgod.

Az ajánlata gálánsnak tűnik, azonban ijesztő, sunyi vigyor ül ki az arcára. Nem akarom tudni, mi tervez velem, ha nem adom meg a pénzét.

Az egyik legjobb kártyajátékos vagyok a városban, és az lett a vesztem, hogy el is hittem magamról ezt. Túl magabiztos voltam, le kellett volna állnom, mégsem tettem. Mindent egy lapra… Általában utólag ismerem be, hogy rossz döntéseket hozok. És ez volt az eddigi legrosszabb az összes közül.

– Meglesz a pénzed – ejtem ki mereven a szavakat, ám nem igazán csendül ki meggyőződés a hangomból.

Ramon hosszan méricskél, én meg a falat bámulom mögötte. Fekete kínai betűket mázoltak rá, de fogadni mernék, Ramon sem tudja, mit jelentenek. A hely nemrég még egy kínai bűnbandáé volt, azonban Ramon bekebelezte őket. Remélem, az van odaírva, hogy aki az asztalnál ül, az egy csicskagyász.

Vicces lenne. Majdnem elmosolyodom a gyerekes gondolatra.

– Rendben. Akkor egy hét múlva várlak – int újra, és már oda sem figyel rám, mert a kezébe vesz egy papírt, és azt kezdi el tanulmányozni.

Sarkon fordulok, egy sötét pillantást vetek a tagbaszakadt alakokra, és távozom. Jelenleg taxira sincs pénzem, így gyalog vágok neki Wato keskeny utcáinak. Hol a szám szélét rágom, hol a körmömet, miközben azon töröm a fejem, hogyan húzhatnám ki magam ebből az átkozott slamasztikából.

Egy autó húz el mellettem, térdig beterít a sáros vízzel, ami a reggeli eső után maradt az úton. Hangosan káromkodom, egyhelyben topogok, mintha lerázhatnám magamról a szutykot, aztán zsebre dugom a kezem, és lehajtott fejjel továbbindulok.

Kölcsönkérek valakitől, és játszanom kell. Most utoljára. Így szerezhetek pénzt a leggyorsabban. Utána felhagyok a szerencsejátékkal, egy életre befejezem. Már, ha marad addigra életem…

Feldúltan nyitok be a lépcsőházba, legszívesebben felrúgnék valamit, annyira dühít ez az egész. A postaládából kilóg egy boríték sarka, ezért előhalászom a kulcsomat a zsebemből, és kiveszem. Meleg huzat csap arcon, amikor kézbe veszem a levelet. Amíg felcaplatok a másodikra, megnézem, mi van benne. Újabb felszólításra számítok, mert van egy kis elmaradásom a számlákkal, de a borítékon nincs se címzett, se feladó, és le sincs zárva. Szórólap. Egyszerű, kettéhajtott papírt emelek ki belőle.

Jó a megfigyelőképességed?

Vezetőink mellé asszisztenseket keresünk, kiemelten magas bérezéssel. Ha átmész a teszten, tiéd az egyik pozíció.

Tedd próbára magad!

Még az ajtóm előtt is a papírt bámulom, mint valami égből pottyant megváltást; talán ez a nagy lehetőség arra, hogy megváltoztassam az életemet. Miért is ne próbálhatnám meg? Jó megfigyelő vagyok, hisz általában ezért nyerek. Le tudom olvasni az emberek arcáról és mozdulatairól, ha blöffölnek.

Kinyitom az ajtót, a lábammal rúgom be magam után, és a nappaliba sietek. A párnák alól előhalászom a telefontöltőmet, bedugom, és elküldöm a jelentkezésemet a megadott e-mail-címre. Nem írok semmi különöset, mivel ők sem részleteztek semmit. Valószínűleg úgyis a teszt fog számítani.

Miután végeztem, bedobom a sütőbe az egyetlen mirelitkajámat, ami a frigómban árválkodik, aztán irány a fürdő, hogy lemossam magamról a nap szennyét. Frissen, tiszta ruhában lépek ki, és már az ajtóból hallom a hangjelzést a telefonomon, hogy e-mailem érkezett. Menet közben a sütőre pillantok, még öt perc. Megnyitom az e-maileket. Egyáltalán nem számítok rá, hogy ilyen hamar reagálnak a jelentkezésemre, pedig ők válaszoltak. Holnap tizenegyre várnak a Intercawn Company épületébe, a portán majd útbaigazítanak.

– Nahát, kisfiam! Hová indulsz ilyen elegánsan? – néz végig rajtam Mrs. Mills a lépcső aljáról. Ő a szomszédom és a jótevőm, mert mindig gondoskodik arról, hogy ne haljak éhen.

– Állásinterjúra. – A kijelentésem majdnem kérdésnek hangzik, mert még én magam is nehezen hiszem el, hogy ilyesmi történik velem.

Mrs. Mills megtorpan egy pillanatra, majd elmosolyodik, és fellép mellém.

– Jól van – megpaskolja az arcomat –, aztán csak vigyázz, ne kopaszd meg őket nagyon, mert legközelebb nem ülnek le veled játszani.

– De… – tiltakoznék, csakhogy ő már nyitja a lakása ajtaját.

– Csokis kekszet sütök. Majd teszek félre neked belőle. – Azzal becsukja maga mögött az ajtót.

Milyen dolog már az, amikor a szomszédai sem hisznek az embernek? Ettől függetlenül jókedvűen kocogok le a lépcsőn, és buszra ülök, mert legalább a bérletem nem járt le. Három megálló után át kell szállnom, pedig szívesebben sétálnék, olyan szép az idő, a virágok is nyílnak, jó illat van, és Wato utcái ilyenkor benépesednek. Azonban gyalogosan biztosan elkésnék.

Az Intercawn Company székhelyét el sem lehetne téveszteni, mivel nagy, kék betűk hirdetik a bejáratnál. Többemeletes, modern épület, egyértelműen jól állhat a szénájuk. Orvosi cuccokkal foglalkoznak, legalábbis ez az infó rémlik róluk, mivel úgy voltam vele, ha felvesznek, ráérek utánanézni, kik ők. Addig meg minek strapáljam magam, nem igaz?

Belépek a fotocellás ajtón. Kellemes hűvös fogad, meg marha nagy csend. A portáson kívül egy lélek sem tartózkodik a tágas aulában, aminek a falait sötétszürke márványlapok borítanak. Hirtelen úgy érzem magam, mintha egy krematóriumban lennék. Igaz, sosem jártam még krematóriumban, de valami ilyesminek képzelem el, csak a fejemben a csempék hullanának a falról.

A pulthoz sétálok, a középkorú férfi feláll, és mielőtt megszólalnék, ő kezd el beszélni:

– Üdvözlöm! Már vártuk. Azonnal felkísérjük önt a tárgyalóba.

Már vártak? Talán én vagyok a főnyeremény? Lehetséges, hogy mást nem hívtak tizenegyre. Vagy ez már a teszt része? Lehet, nem is egy vacak papírlapot kell kitölteni.

Gyanakodva fixírozom a pasast, de egy arcizma sem rándul, pontosabban barátságosan rám mosolyog. Nem hazudik, tényleg vártak.

Jobbról egy biztonsági ember tűnik fel, egy szót sem szól, csupán lecövekel a pult végénél.

– Az úr mutatja az utat – mondja a portás.

– Maga hívő? – nézek vissza rá, mire zavarba jön.

– Parancsol?

– Semmi – mosolygok elnézően, majd követem a magas, fekete öltönyös férfit.

Kihalt folyosón haladunk, a falak visszaverik a lépteink zaját. Zöldes fényű lámpák világítják meg az utunkat, nem az Úr. Egészen kísérteties az egész. Fogadni mernék, ennek is van valami pszichológiai oka. A zöld általában nyugtatóan hat ránk, ugyanakkor ez a sivár, modern környezet hatalmat és erőt sugároz. Az ember önkéntelenül kicsire húzza össze magát.

A biztonsági őr kinyit egy ajtót előttem. Megáll kint, én pedig kíváncsian, és enyhe izgatottsággal a gyomromban lépek be.

A helyiség valóban egy tárgyalónak tűnik. Körben asztalok vannak szorosan összetolva, három öltönyös férfi ül a túlsó felén, mindkét oldalon két-két újabb biztonsági ember várakozik. Nem értem az egészet. Csak egy állásinterjúra jöttem… Vagy ennyire gyatra lenne a közbiztonság a városban?

– Foglaljon helyet, Mr. Dalsaw – mutat a hozzám legközelebb eső székre a középső alak.

Dalsaw? Nem így hívnak. Immáron teljesen biztos, hogy ez maga a teszt, ezért nem javítom ki. Kíváncsi vagyok, hová vezet ez a színjáték.

Kihúzom a széket, és leülök. Megfigyelőképesség – ugrik be újra. Villámgyorsan felmérem a környezetem. Mindhárom fickó idős, szemüvegesek, egyforma szürke öltönyben. Csupán a nyakkendőjük különbözik. Az egyik előtt aktatáska fekszik.

– Örülünk, hogy elfogadta az ajánlatunkat – szólal meg a bal szélső.

A biztonságiak ugyanolyan fekete öltönyt viselnek, mint amelyik bekísért. Egyiküket nem látom jól, mert takarja egy méretes pálma levele, de a haja szőke, és fiatalnak tűnik.

– Természetesen számíthat a diszkréciónkra – folytatja ismét a középső, ezért elvonja a figyelmemet a szőke férfiról –, és a segítségünkre is, ha bármi gond adódna.

Gond? Miről beszélnek? Kezdem elveszíteni a fonalat. Mit kellene válaszolnom?

– Ennek örülök – biccentek kimérten.

A jobboldali fickó arrébb tolja az aktatáskát, ami halk súrlódással csúszik az asztalon. Az egyik biztonsági érte nyúl, odahozza nekem, leteszi, és visszalép a helyére. Mereven bámulom a táskát, majd tanácstalanul felpillantok. A három fickó várakozóan néz rám. Nyissam ki? Hát persze.

Kipattintom a zárakat. Remélem, nem valami undi csúszómászókat rejtettek el benne, mert akkor biztos, hogy sikítva szaladok ki. Utálom a kígyókat. De még a gilisztákat is.

Mély levegőt veszek, és felnyitom a táska tetejét. A beszívott levegő bennem reked egy pillanatra. Nem kígyók vannak benne. Méghozzá kurvára nem. Hanem rohadt sok lóvé.

Istenem! Mi történik?

Rémülten emelem rájuk a tekintetem.

– Ahogy megállapodtunk – mondja a középső. Úgy tűnik, ő a főnök. – Ezzel mi teljesítettük a ránk eső részt.

Ez nem egy teszt, nyilall belém a felismerés. Ezek összetévesztenek valakivel.

Újra a pénzre meredek. Annyira ropogósnak tűnik, mintha pár perce nyomtatták volna. És rohadt sok.

Őrülten pörögnek a gondolataim. Először szólni akarok, hogy valami félreértés van, de aztán belém hasít, hogy ez a pénz megoldaná minden bajomat. Egyszerűen csak fogom, kisétálok vele, és felszívódok. Ennyiből bárhol új életet kezdhetek.

Istenem, mit csináljak?

Egyáltalán ki tudnék jutni innen? Mi van, ha közben megérkezik az igazi Dalsaw? Ennyire hasonlítanék rá? Több, mint különös. Ám ez a pénz… Egy esély. Talán egy utolsó esély arra, hogy rendezni tudjam az életemet, és jó útra térjek.

Basszus!

A gondolatmenet végére már el is döntöttem. Nem történhet rosszabb annál, hogy Ramon kibelez.

– Rendben – vágom rá, és lecsapom a táska tetejét. Fogalmam sincs, mibe egyeztem bele, de valószínűleg ezt várták tőlem. És ha őszinte akarok lenni, én is magamtól…

A pálma mögött álló biztonságiember egy másodpercre felém fordul, viszont a levelektől most sem látom tisztán az arcát.

– Nos, ez esetben várni fogjuk, hogy jelentkezzen – mosolyodik el a középső alak, és megigazítja az orrán a szemüvegét. – Egy hét bizonyára elég lesz a művelethez.

Egy hét? Mindenkitől egy hetet kapok? Csakhogy most nem tudom, mit kell csinálnom egy hét múlva.

Lényegtelen, mert biztos, hogy már nem leszek a városban, sem az országban.

– Minden bizonnyal – mosolyodom el én is, és felállok. Kezem a táska fülén pihen. Minél hamarabb el kell tűnnöm innen.

– Az embereink elkísérik – közli még a fickó, mielőtt kilépnék a teremből.

Legszívesebben futva menekülnék el a zsákmányommal, ehelyett nyugodt léptekkel haladok a folyosón, előttem és mögöttem egy-egy megtermett alakkal. Elképzelésem sincs, mibe keveredtem, de úgy sejtem, csak óráim lehetnek arra, hogy összekapjam a holmimat, és elhúzzak a picsába.

– Erre parancsoljon! – int az előttem haladó pasas, és nem a főbejárat felé terel.

A szívem a torkomban dobog, ahogy áthaladunk egy biztonsági kapun, majd egy kanyar után kiderül, hogy a hátsó kijárathoz igyekszünk, ahol egy fekete autó vár rám. A sofőr nyitja előttem az ajtót. Egyből lefővök, az ingem kényelmetlenül tapad a hátamra.

– Nem szükséges hazavinni, autóval vagyok – hazudom.

– Úgy értesültünk, busszal jött – feleli az egyik kísérőm rezzenéstelen arccal.

Ekkora égést!

– Ó, tényleg, el is felejtettem. Nagyritkán igénybe veszem a tömegközlekedést. Nosztalgia – vigyorgok idétlenül, és inkább gyorsan bepattanok a hátsó ülésre.

Fenébe!

Nem elég, hogy sofőröm van, de még a másik kettő is beül, az egyik természetesen mellém.

Feszülten nyelek egyet, amikor elindulunk.

Izzad a tenyerem a táska fülén. Nem kérdezik a címet, tehát ők pontosan tudják, hol lakik az illető, akivel összekevertek. Jó lenne tudni, hová visznek.

Kifelé bámulok, és azon zakatolok, hogyan vágjam ki magam, ha szorulna a hurok. Mondjuk, hazudhatnám, hogy azt hittem, ez a teszt része. Talán kinézik belőlem, hogy ekkora balfék vagyok. Majd játszom a hülyét, az nekem úgyis könnyen megy.

Egy elegáns sorház előtt parkolunk le. Nem akarom feltűnően bámulni, mert ezek szerint ez lenne Dalsaw háza. Még kulcsom sincs… Meg kell várnom, hogy távozzanak, aztán buszra pattanok.

– Kösz a fuvart – biccentek feléjük kedélyesen, és kiszállok.

Nem indulnak.

Gyerünk már! Húzzatok innen!

Semmi. Azaz de. Valaki kivágja a ház ajtaját, és ordítozni kezd velem.

– Na végre, James! Tudod, hogy délre a masszőrnél kell lennem!

Majdnem tátott szájjal bámulom a szőke, világoskék kosztümbe bújtatott bombázót, aki úgy tűnik, tényleg hozzám beszél.

– Bo-bocsánat! – nyögöm, és döbbenten visszapillantok a kísérőimre.

Az anyósülésen ülő pasas elvigyorodik, és int. Bezzeg ilyenkor lelépnek…

– Bejössz végre vagy hosszan integetni akarsz nekik? – türelmetlenkedik a szőke nő.

Mi a jó fenét csináljak? Már a járókelők is minket bámulnak. Nem kelthetek feltűnést, úgyhogy felsietek a lépcsőn, és követem a dühös démont a házba.

– Rohanok. Etesd meg Charlie-t és rakd tisztába. Későn jövök, mert utána edzésem van és a fodrászhoz is be kell ugranom, hogy kipróbáljuk az új hajápolót – hadarja, miközben ide-oda futkos a házban. – Ja, és hívd fel a bébiszittert a hétvége miatt. Teljesen kiment a fejemből.

Csak állok ott a táskámmal a kezemben, mint egy balfasz, és akkor egyszerre kezd el üvölteni egy gyerek valahol, továbbá megszólal a csengő. Nem tudom, merre kapjam a fejem döbbenetemben. A nő a nappaliból viharzik ki az ajtó felé, karján egy csecsemővel, közben hangosan szid engem:

– Mi a fene van veled, James? Legalább az ajtót kinyithatnád, biztosan nem hozzám jöttek. – Dühösen tépi fel az ajtót újra.

 Langyos szellő csap az arcomba, édeskés illatot hozva magával. Hátranézek, hogy nincs-e nyitva egy másik ajtó, ami huzatot csinált, de semmi, így visszafordulok. Egy szőke, magas férfi áll a bejáratban. A nő sóhajt egy nagyot, majd se szó, se beszéd, a férfi kezébe nyomja a gyereket.

– Add oda az apjának, és ne felejtse el megetetni! Én már itt sem vagyok. – És tényleg lelécel, mi meg egymást bámuljuk a jóképű idegennel.