Első fejezet
Victoria újdonsült kollégái társaságában ült, az
emelvény előtti első sorban. A tanévkezdést egybekötötték
az iskola új szárnyának átadójával, ezért
a megnyitóra eljött maga a kormányzó is, akinek köszönhetően
megvalósulhatott a beruházás. El kellett
ismernie, hogy az épület gyönyörű lett, ugyanis az ünnepség
kezdete előtt alkalma adódott körüljárni. Szinte
repesett az örömtől, hogy ilyen modern körülmények
között taníthatja majd a kicsiket. Ekkor még azt hitte,
a legjobb döntés volt maga mögött hagyni korábbi életét.
Tony Melorn cammogott fel az ideiglenesen összetákolt
színpadra. Victoria csak azért tudta a nevét, mert
történetesen ez a kövér pacák volt az iskola igazgatója,
így hozzá ment állásinterjúra, jó két héttel ezelőtt. A pasas
úgy izzadt, mint a ló, ahogy a beszélgetésük alatt
is, a szűk irodában. Melorn megállt a mikrofon előtt,
zsebéből előkotort egy vászon zsebkendőt, majd megtörölte
csillogó kopasz homlokát és húsos arcát. Mély,
rekedtes hangon kezdett bele a beszédébe. Ez a rész
Victoriát egyáltalán nem érdekelte, ahogy valószínűleg
senki mást sem.
Amíg az igazgató beszélt, addig ő inkább nézelődött,
hiszen számára minden új volt itt. Két nappal a tanévkezdés
előtt hívták telefonon, hogy mégis felveszik
óraadó tanárnak, ezért lóhalálában kellett megoldania
a költözést. Persze örömmel tette, hiszen minden vágya
volt elszabadulni otthonról. Az iskola intézett neki
egy lakást, nyilvánvalóan nem ingyen. Annyi szerencséje
volt, hogy az évnyitót péntekre tették, így legalább
a hétfői kezdésig volt lehetősége rendbe tenni az új otthonát,
ahol jelenleg hegyekben álltak a dobozok.
Victoria az oldalt ácsorgó tanárkollégákat nézte, akik
mögött gyerekek és szülők álldogáltak a fák hűvöst adó
árnyékában. Arra gondolt, jobb lett volna, ha ő sem ül
le, mert a széksorokra tűzött a nap, és majd meggebedt
a hőségben.
Melorn még mindig beszélt, de Victoria csak a kormányzót
várta. Kíváncsi volt a híres Hector Hoodra,
akit Blemond megmentőjeként emlegettek. Természetesen
nem véletlenül ragasztották rá ezt a nevet. Blemond
korábban hírhedt hely volt, veszélyes és élhetetlen. Bűnbandák,
drog, prostitúció, utcai leszámolások, robbantások,
lövöldözések. Azonban mióta jó négy évvel ezelőtt
Hector Hood került a kormányzói székbe, a város
élete nagyot változott. Hood megduplázta a rendőrség
állományát, új rendőrkapitányt nevezett ki (bár azóta
már kétszer is másik került a helyére), és szép lassan
elkezdték felszámolni a legnagyobb bűnbandákat.
Blemond városában nappal minden békés és nyugodt
lett. Az emberek élhették az életüket, biztonságban eljárhattak
dolgozni, a gyerekek kísérő nélkül mehettek
iskolába, a boltosok nem rettegtek, hogy mikor rabolják
ki őket, a nőket nem erőszakolták meg fényes nappal.
Azonban sötétedés után Blemond a régi életét élte. Az éjszaka
a bűnözőké maradt, ezért, miután kigyúltak az utcai
lámpák fényei, épeszű ember nem lépett ki a házából.
Melorn befejezte megnyitó beszédét, majd dicsőítő
szavak közepette a kormányzót hívta a színpadra, hogy
Hector Hood átadhassa az új épületszárnyat.
Victoria árgus szemmel követte az emelvény közepére
sétáló férfit, de a háttérbe húzódott testőrök sem
kerülték el a figyelmét. Hood jóképű férfi volt. Ez számára
nem jelentett újdonságot, hiszen számtalan fotót
látott már róla az újságokban, és a fickó a tévében is
gyakran szerepelt. Hood közel a negyvenhez egészen
fiatalosnak tűnt félhosszú, hátrafésült sötétszőke hajával
és szívdöglesztő mosolyával. Papír nélkül adta elő
a beszédét, amit rögtön egy tréfás megjegyzéssel kezdett,
miszerint annyira menő lett az épület, hogy kedve
támadt újra beülni az iskolapadba. Egyik kezét lazán
a méregdrága öltönynadrágja zsebébe süllyesztette,
míg a másikkal időnként a mondandójának megfelelően
gesztikulált. Victoriának tetszett, amit látott, így
– a kollégákhoz hasonlóan – szinte le sem tudta venni
a szemét a megnyerő férfiról.
– Micsoda pasi! – motyogta maga elé a mellette ülő
kolléganője.
Victoria egyetértett vele. Hood az ő fantáziáját is
megmozgatta, és gondolatban már félig le is vetkőztette
a férfit, hogy aztán mindenféle mocskos dolgot műveljen
vele mondjuk a tanári asztalon. Megnedvesítette
kiszáradt ajkát, majd tekintete a férfi sliccén állapodott
meg. Túl rég volt már férfival…
– Gyere, kezdődik a fogadás – rázta meg a karját az
előbbi kolléganő, akit talán Mariának hívtak. Victoria
nem volt benne biztos.
Észre sem vette, hogy befejeződött az ünnepség, annyira
elmerült a gondolataiban, és persze Hood bámulásában.
Sietősen követte a kolléganőjét az iskola halljába,
ahol már gyülekeztek az emberek. Úgy tűnt, a keretből
pazar vendégfogadásra is futotta, ugyanis a tágas,
bronzszínű padlólappal borított helyiség mindkét oldalán
minden jóval megrakott asztalok sorakoztak. Szemben,
az egyik oszlop takarásában ott állt a kormányzó,
és néhány – Victoria számára ismeretlen – öltönyös fickóval
beszélgetett. Közöttük toporgott Melorn is, aki talán
még a korábbinál is jobban izzadt, mert már le sem
tette kezéből a zsebkendőjét.
Maria felvett egy tányért, és komótosan válogatni
kezdett a bal oldali asztalsoron lévő finomságok közül.
Victoria is követte a példáját, hiszen majdnem hangosan
korgott a gyomra az éhségtől. Reggel nem maradt
ideje vásárlásra, így majd hazafelé kell megejtenie, mert
a hűtője üresen kongott.
– Na, mit szólsz, Maria? Vinnéd egy körre, nem igaz?
– lépett oda hozzájuk egy újabb kolléganő, és fejével
Hood felé bökött.
– Egyre? Inkább tizenegyre – kuncogott Maria.
Victoria is elmosolyodott. Főleg, mikor elképzelte
a Hood ölében lovagló Mariát.
– Ez a pasi nem visz akárkit ágyba. Azt mondják,
egy egész háremet tart – pletykálkodott az ismeretlen
kolléganő.
Victoria falatozgatás közben hallgatta a két nő eszmecseréjét.
Nem akart becsatlakozni, mert egyrészt
őket se ismerte, másrészt Hoodról se tudott sokat azon
kívül, amit olvasott róla.
– Szerintem el is bír velük. Nézd, milyen kidolgozott
teste van – folytatta Maria.
– Lemozogja a felesleget – vihorászott a másik.
Ekkor Victoria egy kis időre magukra hagyta őket,
hogy valami innivalót kerítsen magának. Az asztal
végéhez sétált, és elvett egy palack vizet. Poharat nem
talált mellette, ezért tanácstalanul szétnézett, mert
mégsem akart egy ünnepségen palackból inni. Végül
az oszlop mögötti asztalon látta meg őket, de nem mert
odamenni, mivel Hood még mindig ott álldogált a társaság
közepén. Nem volt mit tenni, kinyitotta a palackot,
és jólesően meghúzta a behűtött italt. Ahogy elvette
a szájától, tekintete Hoodéval akadt össze. A férfi elmosolyodott,
Victoria pedig szélsebesen elfordult. Mennyivel
kellemesebb lett volna, ha egy dekoratív talpas pohár
fölött találkozik a pillantásuk. Bár már az is csoda,
hogy egy ilyen Hood-féle alak ránézett.
Kézbe vette a tányérját, és visszasétált a két nőhöz.
– Merre jártál? Épp azt beszéltük Veronicával, milyen
jó, hogy Tony végül felvett. Így kettéválaszthatjuk
az osztályt. Tele vagyunk vásott kölykökkel – sopánkodott
Maria.
Victoria sejtette, hogy ez mit jelent. Ő fogja kapni
a problémás gyerekeket. Nem bánta. Lényeg, hogy már
van munkája, ugyanis a kisvárosban, ahonnan jött,
mindössze egy iskola volt, üresedés pedig nagyjából tíz
évente fordult elő.
– Csak hoztam egy kis vizet. – Meglengette a palackot
a kezében. – Én is örülök, hogy itt lehetek. Ha pedig
ezzel terhet veszek le a vállatokról, akkor különösen –
udvariaskodott.
Mégiscsak újnak számított, valahogy be kellett vágódnia
náluk.
– Elnézést! – lépett oda hozzájuk egy fekete öltönyös
fickó.
Az egyik testőr volt az Hood csapatából.
– Mr. Hood beszélni szeretne önnel – mondta a pasas
Victoriára nézve.
Mindhárom nő elsápadt, de Victoria különösen.
Fogalma sem volt róla, mit akarhat tőle a kormányzó.
A kolléganői tátott szájjal néztek rá, ő pedig zavartan
bólintott, mert hang ebben a pillanatban nem jött ki
a torkán.
Letette a kezében lévő dolgokat, majd idegesen végigsimított
sötétkék szűk ruháján.
– Erre parancsoljon – intett a kezével a fickó, Victoria
pedig bizonytalan léptekkel elindult a kormányzó felé.
Hood messziről követte a tekintetével, és várta, hogy
odaérjen hozzá. Az igazgató és a többi idegen már nem
állt ott, csak a testőrök, de ők is tisztes távolságban. Victoria
gyomra görcsbe rándult. Mi a fenét akarhat tőle a város
első embere?
– Üdv, Hector Hood – nyújtotta felé a kezét a férfi.
– Victoria Calder. Üdvözlöm, Mr. Hood – fogadta
a meleg kézfogást.
– Szólítson csak Hectornak. Egy italt, Victoria?
– Nem, köszönöm. Meleg van az alkoholhoz – hárította.
Victoria gyomra ekkora már öklömnyire zsugorodott,
ahogy Hector igéző tekintete az övébe fúródott.
A pasi elképesztően sármos volt a gondosan borotvált
állával, a szép ívű szemöldökével, a vakítóan kék szemével
és a precízen belőtt frizurájával.
– Hallom, új még a városban. – A férfi ugyanúgy lazán
zsebre dugta a kezét, mint a beszéde alatt.
Victoria szinte beleborzongott, hogy egy ilyen férfi
közelében lehet.
– Csak tegnap költöztem – bólintott zavartan.
Hector az asztalhoz lépett, félkézzel kitöltött egy pohár
vizet, és Victoria kezébe nyomta.
– Valamit azért mégiscsak igyon velem – húzódott
csábos mosolyra a szája, majd felemelt egy pezsgőt az
asztalról. – Magára, Victoria!
– Rám? – koccintotta a férfi poharához az övét.
– Igen, magára. Remélem, megtalálja a számítását
a városomban!
Victoria figyelmét nem kerülte el a birtokos jelző.
– Bízom benne. Rendkívül szép lett az intézmény.
Hála magának… – hízelgett, de leginkább csak azért,
mert nem tudta, miről beszélgethetne ezzel az emberrel,
mint ahogyan azt sem, tulajdonképpen miért kérette
magához.
Hector Hood könnyedén felkacagott.
– Kérem, ne kezdjen el dicsérni maga is! Épp elégszer
hallottam a mai nap folyamán, hogy milyen nagyszerű
munkát végzek.
Victoria ezt a kijelentést nagyképűnek ítélte, pedig
a férfi bizonyára csak szerénykedni akart.
– Rendben, akkor nem dicsérem – mosolygott. – De
elárulja, miért hívott ide?
– Mert gyönyörű, és meg akartam ismerni – vágta rá
Hood, épp amikor Victoria az ajkához emelte a poharát.
A nő félrenyelte a vizet, és a kezét a szája elé kapva köhécselni
kezdett.
– Zavarba hoztam. Ez tetszik – vigyorodott el Hood
önelégülten.
Victoria már épp szóra nyitotta a száját, mikor megcsörrent
a kormányzó telefonja. A férfi megnézte, ki
keresi, majd intett a kezével, hogy várjon, és fogadta
a hívást.
Hood az ablakhoz sétált, és még mindig zsebre dugott
kézzel beszélt valakivel. Victoria a férfi profilját
vizsgálta. Hoodnak egyenes orra volt, kicsit hosszabb
is a kelleténél, ami szemből fel sem tűnt az embernek.
Ámbár ez egy cseppet sem rontott az összhatáson.
A fickó piszok jól nézett ki, és Victoria simán el tudta
képzelni, amit a kolléganői pletykáltak róla. Hector
Hood annyi nőt szerezhetett magának, amennyit csak
akart. A kormányzó nem más volt, mint egy tökéletes
külsővel megáldott hős.
– Elnézést, mindig csak a munka – sétált hozzá vissza
a férfi. – Sajnos mennem kell. Holnap lesz egy kis
parti a hajómon. Jöjjön el, kedves Victoria. – Intett az
egyik emberének.
Victoria hirtelen alig tudott megszólalni. A kormányzó
tényleg meghívta a privát partijára?
– Este veszélyes az utcán – nyögte.
– Az embereim elmennek önért nyolcra. Adja meg
a címét Robnak – felelte Hood, és már ismét a telefonját
nyomkodta. – Várom holnap – eresztett meg egy utolsó
szívdöglesztő mosolyt felé, majd az emberei kíséretében
távozott. Egyedül a Rob nevezetű fazon ácsorgott
még ott, arra várva, hogy megadja neki a címet.
Victoria egész nap pakolászott. Nem ártott végre
rendet varázsolni a lakásában, ráadásul meg kellett
találnia a legdögösebb ruháját, amit felvehetett az esti
partira. Mikor végre ráakadt, vállfára akasztotta, majd
teleengedte a kádat, és elmerült a habokban.
Mosolyogva idézte fel a kollégái irigykedő tekintetét,
miután kifaggatták, hogy mit akart tőle a kormányzó.
Még az igazgató is odament hozzá, és kérte, majd
említse meg Hoodnak, hogy az iskola milyen szűkös
anyagi keretekből gazdálkodik. Victoria hirtelen különösen
felkapott személyiség lett. Mindenki meg akart
vele ismerkedni. Nemcsak az iskola dolgozói, de a tehetősebb
szülők egy része is.
Fürdés után kifésülte világosbarna, hullámos tincseit,
majd szoros kontyba tűzte. Ezután belebújt egy
szexi, fekete csipke fehérneműbe, és felvette a ruháját.
Szolid sminket tett fel, betette a fülbevalóját, és egy leheletnyi
parfümöt hintett magára. Az egzotikus illat
felpezsdítette a vérét. Izgalmas éjszakában reménykedett.
A nagy Hector Hooddal randizik, már ha egyáltalán
randi lesz, és nem csak egy zsúfolt parti, tele számára
ismeretlen emberekkel. Közel egy éve nem csinált
hasonló dolgot. Ha nem a kormányzóról lett volna szó,
biztosan visszautasított volna bármilyen hasonló jellegű
meghívást. De egy ilyen férfinak még ő sem volt
képes nemet mondani.
Megállt a hálószobájában a tükör előtt. A ruha még
mindig jól állt rajta, pedig úgy két évvel ezelőtt vásárolta
egy leárazáson. A fekete rugalmas anyag tökéletesen
követte karcsú derekát, és kellőképpen kihangsúlyozta
formásan telt melleit. Félvállas szabásának
köszönhetően egyik vállát és karját szabadon hagyta,
míg a másik rész hosszú ujja diszkréten takarta napbarnított
bőrét. Gondolt egyet, és a csupasz karjára még
felpattintott egy karperecet. Alig, hogy elkészült, megszólalt
a kaputelefon. Biztosan Hood embere jött érte.
Sietősen csatolta be a szandálja pántját, kezébe vette
a blézerét, táskáját, és már tipegett is le a lépcsőn. Lent
négy megtermett fickó várta, és mindegyik jó alaposan
végigmérte. Victoriát zavarta ez a vizslató tekintet,
ezért sietősen elkapta a tekintetét róluk. Egyikük kinyitotta
a fekete limuzin ajtaját, ő pedig gyorsan bepattant
hátulra. Mindkét oldalról beült mellé egy-egy pasas,
a másik kettő pedig előre.
Egészen össze kellett húznia magát, hogy ne préselődjenek
egymáshoz. Nem volt kényelmes, de örült,
hogy ennyien vigyáznak a biztonságára. Soha nem járt
még kint éjszaka egy ilyen veszélyes nagyvárosban.
Csak a hírekből tudta, hogy milyen szörnyűségek zajlanak
a sötétség leple alatt.
– A Fagos felé menj, Jack, arra rövidebb – utasította
a sofőrt a jobb első ülésen trónoló fickó, akiben Victoria
felismerte Robot, akinek előző nap megadta a címét.
– A Fagosban nagy bulit rendeznek a Black fivérek.
Jobb elkerülni a helyet – dörmögte a Victoria jobbján
ülő férfi.
Jack, a sofőr elégedetlenül ingatta a fejét.
– A város összes ringyója ott rázza a seggét ma éjszaka,
mi meg szopunk azon a kurva hajón.
– Ahelyett, hogy a ribancok szopnának téged. Mi,
Cash? – hahotázott mély torokhangon a Victoria balján
terpeszkedő alak.
Victoria meg sem mert szólalni. Ezek a férfiak úgy
beszélgettek mellette, mintha ő ott sem lenne.
– Fogd be a pofád, Max – felelte nemes egyszerűséggel
Cash.
Victoria mereven bámulta az utat, már amit onnan
hátulról látott belőle. Alig várta, hogy a kikötőbe érjenek,
nem érezte jól magát ezzel a négy kellemetlen
alakkal, bár arról még fogalma sem volt, hogyan jut el
a kormányzó hajójára.
Blemond szokatlanul csendesnek tűnt, de ez talán
csak a korai óráknak volt köszönhető. A toronyházak
oldalán videóreklámok villogtak, a bárokat, klubokat
és az üzleteket neonfény világította meg. Az utcán kevesen
sétálgattak, azok is többnyire lenge ruhába öltözött
prostituáltak vagy bedrogozott, kábán szédelgő,
kétes alakok voltak. A járműből olyannak tűnt, mintha
minden teljesen normális lenne. De alighogy ezt végiggondolta
fülsértő fékcsikorgás hasított a csendes estébe.
Jack a fékre lépett. Victoria előrebukott a lendülettől,
a táskája lerepült az öléből. Kezével megtámaszkodott
a sebváltó feletti konzolon, ezzel bekapcsolva a zenét,
mire hirtelen hangos dübörgő ritmus töltötte be a teret.
– A kurva anyátokat! – káromkodott Jack.
Victoria pulzusa az egekbe szökött. Idegesen pillantott
ki a szélvédőn. Egy fehér terepjáró állt előttük
keresztben. Reszkető gyomorral kászálódott vissza
a helyére, miközben le sem tudta venni a tekintetét az
ismeretlen sofőrről. A fickó a kormányra bukva folyamatosan
nyomta a dudát a fejével. Szeme a semmibe
meredt, halántékán vér csorgott a világos ingére. Halott
volt. A felismeréstől Victoria a szája elé kapta a kezét.
– Úristen!
Rob lehalkította a zenét. Jack hátratolatott, majd kikerülte
az akadályt, és folytatta az útját.
– Mi az, nem látott még ilyet? – fordult hátra Rob derűsen.
– Nem igazán – felelte Victoria remegő hangon.
Valójában már látott, de csak a tévében, ott azért
mégis más. Megöltek egy embert nem messze tőlük.
Még csak a lövés hangját sem hallotta. A keze remegett,
és jéghidegnek érezte. Hihetetlen volt, hogy mindenki
úgy tett, mintha semmi sem történt volna.
– Üdv a blemondi éjszakában – kacagott fel Cash.
– Egy szarházival kevesebb – vonta meg a vállát Max.
Victoria erre nem felelt semmit, próbálta feldolgozni
a látottakat. Csak úgy lepuffantottak valakit a nyílt
utcán, és ezeknek az embereknek eszükbe sem jutott
rendőrt hívni. Lehet, hogy neki kellett volna megtennie?
Eljöttek a helyszínről. Azóta valaki már biztosan értesítette
őket.
Jack végre bekanyarodott a Rufort-öbölhöz vezető
lejtős útra. Miután az autó megállt, Victoria kihalászta
az ülés alá csúszott táskáját, majd kikecmergett a kocsiból.
Szokatlanul hűvös szél fújt, ezért magára vette
a blézerét, de lehet, csak az előbb átélt események hatására
reszketett ennyire.
A kikötőben néhány kisebb vitorlás ringatózott.
Árbócaik büszkén meredtek az ég felé.
– Vihar készül – jegyezte meg a távolban felvillanó
fények láttán.
– Addig bőven odaérünk. – Max kiemelt egy sporttáskát
a csomagtartóból, majd lecsapta a tetőt.
– Jöjjön – szólt Rob, és egy motorcsónakhoz vezette
Victoriát.
A férfi belépett, majd a kezét felkínálva segített neki
beszállni, aztán a másik három kísérője is követte. Victoria
lekuporodott a kis párnázott ülésre, mellé pedig
Cash dobta le magát. Jack és Max a kormánynál állt
meg, Rob pedig oldalt, Victoria balján szemlélődött.
Jack beindította a járművet, és lassan kievickélt a hajók
között.
Az öböl ívesen kanyarodott egy kisebb félszigetbe
fordulva, ahol lámpákkal megvilágított hatalmas teherhajók
várakoztak. Victoria még sohasem járt a kikötőben.
Ha a városba jött, mindig igyekezett minél
gyorsabban elintézni a dolgát, hogy még sötétedés előtt
hazaérjen. Világosban biztosan lenyűgöző látványt
nyújthatott a hely.
Ahogy kiértek a nyílt vízre, Jack gyorsított. Victoria
szorosabbra húzta magán a blézerét, mert itt még erősebben
fújt a szél. A kocsiban átéltek miatt majdnem
megbánta, hogy eljött, de ebben a pillanatban mégis
örült neki. Sosem volt még része hasonló kalandokban.
Most megláthatta, milyen Blemond igazi arca éjszaka.
A férfiakat méregette. A melák pasasok alig különböztek
egymástól. Magasságra és termetre szinte teljesen
megegyeztek, ahogy a ruházatuk is. Mindannyian
fekete öltönyt viseltek fehér inggel. A zakó kidomborodásából
Victoria arra következtetett, hogy fegyver lapul
mögötte. Persze egy ilyen városban szükség is volt
rá, de mégis, így testközelből meglehetősen nyugtalanította
a tudat, hogy fegyveres férfiak társaságában ül
a motorcsónakban.
Robnak barna tüsifrizurája volt, míg Max teljesen
kopaszra nyírt feje fényesen csillogott, ahogy Cashé is.
Egyedül Jacknek volt hosszabb haja, melyet a feje búbján
kontyba tűzött. Egyik férfi sem tűnt túlságosan jóképűnek,
a modorukat tekintve pedig Victoria egyenesen
visszataszítónak találta őket.
Hatalmasat dörrent az ég felettük, és abban a pillanatban
egy nagy hullám billentette meg a csónakot.
Victoria ijedten kapaszkodott egyik kezével a korlátba,
a másikkal pedig az ülést szorongatta.
– Húzódj a sziget felé, ott némileg szélárnyékban leszünk
– kiabálta Cash Jacknak.
A csónak kis ívű kanyart vett, és lassabb tempóra
váltott. Victoria egyre idegesebb lett, mert már a fejük
felett cikáztak a villámok. A vihar iszonyat gyorsan
odaért hozzájuk. Egy újabb széllökés ismét óriási hullámot
korbácsolt, és akkorát lökött a csónakon, hogy Cash
Victoria ölében landolt.
– Hogy a retkes kurva anyjába ért ez ide ilyen hamar?
– káromkodott mérgesen a férfi, miközben Victoria
combjára támaszkodva újra egyenesbe hozta magát.
– Azt hiszem jobb, ha kapaszkodtok – röhögött Max.
Victoria szíve majd’ kiugrott a helyéről. A szél egyre
hatalmasabb hullámokat vert, és néha hosszan a levegőbe
dobta a motorcsónakot. Már teljesen oldalra fordulva,
két kézzel kapaszkodott a korlátba.
– Milyen messze van a hajó? – kiabálta túl a szélvihart.
– Nincs messze, de egy kis kitérőt tettünk. Arra van,
kelet felé – mutatta Rob, majd rögtön újra megmarkolta
a korlátot.
Újabb irdatlan robaj hallatszott a fejük fölött, és villám
cikázott át az égen. Victoria rémülten nézte az ijesztően
sötét felhőket, melyeket egy pillanatra megvilágított
az égi jelenség.
– Talán jobb lenne, ha visszafordulnánk – javasolta
már-már vacogva.
Ujjai elfehéredtek, olyan erősen kapaszkodott a hideg
vasba.
– Nyugi, kislány, ez csak egy kis égzengés – érkezett
Jack válasza.
Victoria egyáltalán nem tudott megnyugodni. Akkor
pedig főleg nem, mikor leszakadt az ég, és egy szempillantás
alatt bőrig áztak. Ezután már a férfiak is hangosan
szitkozódtak, Jack pedig gyorsított.
Victoria gyomra felkavarodott a minden irányba
himbálózó járműben. Úgy érezte magát, mintha egy
hullámvasúton ülne, csak történetesen vakon, és sohasem
tudta, éppen mi fog következni. Jobbra, az esőfüggöny
mögött mintha fényeket pillantott volna meg.
Már épp szólni akart, hogy megkérdezze, mi az, mikor
a csónak oldala óriási csattanással nekiütközött vala
minek. A jármű megbillent, és ő sikítva kizuhant a háborgó
vízbe.
Hirtelen rettenetes, hideg sötétség és félelmetes csend
vette körül. A levegőt bent tartva, pánikolva kapálózni
kezdett. Jó adag vizet nyelt, mire sikerült magát felküzdeni
a felszínre. Képtelen volt irányítani a mozgását,
mert a hullámok egyre csak sodorták. Még látta a távolodó,
felborult csónakot, és hallotta valamelyik férfi
kiabálását, de az arcába csapódó víztömeg újra és újra
elvakította. Kétségbeesetten kalimpált a kezével, majd
a bordáiba éles fájdalom hasított. Egy sziklának ütközött.
A víz úgy dobálta, mint egy rongybabát. Minden
erejét összeszedve megpróbált az imént érintett szikla
takarásába úszni, és akkor hirtelen kavicsos talajt érzett
a lába alatt.
Koromsötét volt, de a vízfüggönyön át, a távolban
látni lehetett az időnként felsejlő fényt. Nem tudta hol
van, de örült, hogy a hullámzás kisodorta a partra.
– Azt a kibaszott… – hallotta meg valahol maga mellett
az egyik férfi hangját.
Max volt az. A férfi négykézlábra ereszkedve támolygott
ki a vízből, ahogy maga Victoria is.
– Hol vannak a többiek? – kérdezte reszkető hangon
a férfitól, mikor végre két lábra tudott állni.
– A tököm tudja. Ők is kizuhantak. – Max lehúzta
magáról a zakóját, és dühösen a vízbe hajította.
Victoria kibukdácsolt egészen a partra, ami a köves
talajon nem volt túl egyszerű mutatvány a magas sarkújában.
Mikor kiért, visszafordult, és a vizet kémlelte.
Semmit sem látott. Max lépett oda mellé.
– Maga jól van? – kérdezte, mire Victoria bólintott, és
vacogva összefonta a karját maga előtt.
– Biztosan itt lesznek valahol. Őket is erre sodorhatta
a víz.
Káromkodást hallottak balról.
– Cash az – derült fel Max arca, és elindult a hang
irányába.
Victoria követte. Nemcsak Cash volt ott, hanem Rob
is. Cash homlokából szivárgott a vér.
– Kurvára bebasztam a fejem a rohadt sziklába – törölte
le a halántékára csorgó vörös folyadékot.
Amennyire Victoria a sötétben meg tudta ítélni, nem
volt mély a seb, inkább csak horzsolásnak tűnt, bár elég
nagynak látszott.
– Hol van Jack? – forgatta körbe a fejét Max.
– Hol a faszomban lennék? – szólalt meg mögöttük
Jack, akinek láthatóan kutya baja sem volt azon kívül,
hogy elszakadt az inge a mellkasánál.
Bármennyire is ellenszenvesek voltak, Victoria örült,
hogy egyiknek sem esett baja. Most már jobban érezte,
mennyire fázik. Vizes haja az arcába hullott, az eső
megállíthatatlanul szakadt, és a szél is rendíthetetlenül
fújt. Remegve karolta át magát, és dörzsölte meg a karját.
– Hol vagyunk? – kérdezte a férfiaktól, akik felfelé
néztek a parton, habár semmit se láthattak.
– Az Apácák szigetén – érkezett Rob válasza.
Victoria hallott már az öbölben megbújó kopár szigetről.
Amikor Blemond végképp élhetetlenné vált, az
apácarend áttelepült a szigeten fekvő kolostorba, és csak
nagy ritkán jártak be a városba élelmiszerért. Ott senki
sem háborgatta őket, mert nem volt miért. A sziget a rideg
kőfalakon kívül semmi értéket nem őrzött.
– A telefonom tropára ment – morgolódott Cach.
Rob is a zsebeit tapogatta.
– Az enyém sincs meg.
Senkinél nem volt működőképes készülék. Victoria
táskája pedig valahol az öböl fenekén lehetett.
– Menjünk – intett a kopasz fejével Max.
A parton kapaszkodtak felfelé. Victoria majd’ kitörte
a bokáját a szandáljában, de egyik férfi sem ajánlotta fel
a segítségét neki. Levenni nem akarta, mert az éles kövek
felsértették volna a talpát. Néhol így is négykézláb
mászott, a kövek széthasították a tenyerét és a térdét.
Időnként az oldalába is éles fájdalom sugárzott, ahogy
folyamatosan levegő után kapkodott.
Jack ment elöl, mögötte Rob, Victoria mellett Cash,
hátul pedig Max. Victoria arra gondolt, hogy az apácák
biztosan segíteni fognak rajtuk. Kapnak majd száraz
ruhát, aztán ha elül a vihar, visszaviszik őket a partra.
Az estéje tönkrement ugyan, de legalább túlélte.
– Egy rakat szűz pina vár rád, Cash – próbált ízléstelenül
viccelődni mögöttük Max.
– Bár anyád is az maradt volna – morogta az orra
alatt Cash.
– A tiédet is seggbe akartam rakni, de nem engedte
– kontrázott Max.
Cash idegesen fordult vissza.
– Nem hagynák abba? – szólt rájuk Victoria.
A két férfi megállt egymással szemben. Victoria azt
hitte, összeugranak.
– Hé, Cash, nyugi van! – Rob lépett oda hozzájuk, és
a karjánál fogva elhúzta onnan a férfit.
Újra elindultak.
– Azért párat én is szívesen meghúznék – szólalt
meg ezúttal Jack.
– Rondák, mint a bűn – nevetett fel Rob.
– Azt meg te honnan tudod? Hány apácát farkaltál
már meg? – kérdezett vissza Jack.
Victoria egyre dühösebb lett. Úgy látszott, ezeknek
a szexen kívül nem volt más témájuk.
– Egy valamirevaló nő nem áll apácának – felelte Rob.
Végre felértek az egyenes szakaszra. Victoriának már
mindene sajgott, és teljesen átfázott. A szél még mindig
fújt, de az eső már némileg alábbhagyott. Jóformán az
orrukig sem láttak el. Mindössze a néha előbukkanó
hold adott némi fényt.
– Ez egy fal – nyújtotta maga elé a karját Max.
Victoria is odament, és megtapogatta a jéghideg,
nyirkos kőfalat.
– Ennek mentén megtaláljuk a bejáratot – mondta a
férfiaknak, és fejével jobbra bökött. – Arra voltak a fények.
– Az rohadt messze van. Addig szétfagyunk – állt
meg csípőre tett kézzel Cash.
Nyámnyila – gondolta magában Victoria.
– Hé, szerintem itt van egy ajtó – kiáltott Jack.
Mindannyian odamentek, és valóban. A falban volt
egy kis beugró, ami masszív faajtót rejtett.
– Zárva van – állapította meg Jack, miután többször
is lenyomta a vaskilincset.
– Akkor kurvára be fogjuk törni, mert az hót ziher,
hogy én nem fogok körbemenni – dörmögte Cash, és
rögtön neki is veselkedett a vállával, de az ajtó ellenállt.
– Kevés vagy te ahhoz – röhögött Max.
Victoria nem bánta volna, ha az ajtó nyitva van, azonban
semmiképpen sem akart betörni azokhoz, akiktől
segítséget vártak.
– Talán mégis inkább körbe kellene menni – vetette
fel vacogva.
– Akkor indulhatsz, kisanyám – vágta rá gorombán
Cash.
Rob vigyorogva lépett oda Victoriához.
– Fázol, tündérem? Akarod, hogy megmelegítselek?
Erre mindegyik férfi hangosan felröhögött.
– Ebben a hidegben meg sem találnád – vágta a képébe
Victoria, majd mérgesen elfordult.
A többiek még hangosabban nevettek.
– Mi olyan vicces? – fordult hozzájuk ingerülten Rob.
– Az, hogy kibaszottul igaza van – kacagott Jack.
Rob felkapott egy követ, és idegből elkezdte püfölni
az ajtó zárját. A hangra Victoria is visszafordult. Most
már félt ezekkel a férfiakkal lenni. Sejtette, hogy bármi
kitelik tőlük, és jobb szeretett volna már a falakon belül
lenni.
Rob kirohanása eredményre vezetett, mert a zár
megadta magát, és az ajtó kinyílt. Victoria fellélegzett,
majd botorkálva követte a férfiakat. Az ajtón túl se sok
mindent lehetett látni, azonban alig tettek néhány lépést,
hirtelen reflektorok gyúltak fel előttük, és az éles
fényártól mindannyian megtorpantak.
